Barátságszilánkok - 19. fejezet

19. fejezet – Őrültek

Corie szemszöge:

Nem tudtam eldönteni, hogy melyik pillanatban leplezzem le a kis összeesküvésünket Baby ellen. Miközben azt ecsetelte, hogy mennyire megijedt, amikor hallott a mólónál, és hogy kezd minden egyre rosszabb lenni, ráadásul nem találja a mobilját sem – megjegyezném, hogy a tó közepén lengedezik egy csónakban –, arra gondoltam, eljött a tökéletes pillanat. De mégsem jött el.

Fél óra körözés után már kezdett fájni a lábam, és alig bírtam megjátszani a megtört nő szerepét, ezért kezdtem feladni. Még szerencse, hogy Jayben sokkal több erő volt, mint bennem. Leültem az egyik kidőlt fára, és mélyeket lélegeztem, miközben ő hősiesen állt mellettem.

- Baj van? – kérdezte.

- Nem, csak nagyon fáj a lábam. Egy kicsit maradjunk itt, jó?

- Oké.

A rövid válasz után hallgattunk körülbelül tíz percig, majd Baby felkapta a fejét, mert zörgést hallott az egyik irányból. Kiadta parancsba, hogy én maradjak itt, csak üljek csendben, és ő majd később visszajön. Egy horrorfilmben ez a mondat sosem jelentett jót.

Mindegy, én tudtam, hogy semmi baja nem lehet, hiszen az egész csak egy átverés, így ráhajoltam a kezemre, és onnan kémleltem a sötétséget. Néhány szúnyogon kívül, amelyek elsuhantak a fülem mellett, semmit nem hallottam. Talán jobb is volt így.

Ha még nem vesztettem el az időérzékemet, és minden számításom pontos volt, fél órát ültem ott egyedül. Igen, felet! Jay nem jött vissza, de még a közelben sem járt senki. Úgy gondoltam, hogy ideje kézbe venni az irányítást és leleplezni az akciót.

Visszaindultam hát a táborhelyünkre, figyelve arra, hogy hova lépek. Továbbra is minden nyugodt volt. A Hold világított, és a fénye volt olyan erős, hogy azért lássak is valamit. De amikor elhaladtam a mólon, valami olyasmit láttam a nyugodt felszínen, amitől teljesen kiborultam.

Valaki ott lebegett! A móló széléhez szaladtam, miközben hangosan kiabáltam, hogy valaki segítsen. Ugyan, mégis ki tette volna, amikor az év legbalfékebb játékát játszottuk? Rettegtem attól, hogy az alak Jay lehet. Ugyan, ki más lenne? Mindenki a helyén volt, csak ő kószált össze-vissza idekint.

Kezdett elhatalmasodni rajtam a pánik. Az este folyamán először én is megijedtem. Rögtön átértékelődött az egész helyzet, és már nem is volt olyan buli szívatni másokat. Lerúgtam a cipőmet magamról, lehúztam a farmeromat és beugrottam a vízbe. Hideg volt! Hajaj, de még mennyire, hogy hideg! Mint egy eszeveszett kezdtem az alak felé úszni, nagy zajt csapva magam körül, nem törődve semmivel.

Elég messze volt tőlem, és nagyon lassan haladtam, mert a lábam állandóan beleakadt a hatalmas hínárokba, és ilyenkor rendszerint elszörnyedtem. Hozzáértek a bőrömhöz, elborzasztottak! Végül legyőzve minden nehézséget odaértem, és megláttam, hogy ki volt a vízen lebegő idegen... Hát senki! Egy felfújható baba, akire valami sötét cuccot adtak!

Ekkor kezdett nagyon gyanús lenni az egész. Hogy került ez ide? És mikor? Mintha csak egy isteni hang súgta volna, hogy forduljak meg, úgy cselekedtem. A mólon ott állt a teljes Rathbone család karöltve az enyémmel.

Kifelé kezdtem úszni, miközben hangosan kiabáltam ki nekik. Ahogy egyre közelebb értem, láttam, hogy alig bírják visszatartani a nevetésüket. Hát erre ment ki az egész? Mindenki tudott mindenről – főként Jay –, és csak az volt a terv, hogy velem kitoljanak? Ezért még számolunk!

Odaérve Jay elkapta a kezemet, és kihúzott a mólóra, miközben jó alaposan végigmért. Halkan ezt suttogta:

- Most kvittek vagyunk...

Jay szemszöge:

A mi kis kettős csínyünk elnyerhette volna az Oscart is, annyira jól sikerült. A hősnőnk pedig kellően el van árasztva a rajongói kedveskedésekkel, amik kezdenek nagyon az agyára menni.

- Corie, azért ismerd be, hogy zseniális hecc volt! – Dőlt neki finoman Kelly a főduzzogónak. Próbált javítani a helyzeten, de semmi értelme nem volt. Én már tudtam, hogy ezt még csúnyán visszakapjuk, és nem is kell sokáig várnunk rá. Szóval, azt hiszem, ma nem alszom.

- Te voltál a legnagyobb áruló! – jelentette ki Corie, és egy gyilkos pillantást vetett a nővéremre, de aztán egyből el is mosolyodott. – Ha nem szeretnélek ennyire, meg tudnálak fojtani egy fűszállal!

- Na, végre egy pozitív érzelem nyilvánul meg az arcodon. – Huppantam le mellé. – Itt a tűz, a csillagok, a jó kaja... hagyjuk az egészet és érezzük jól magunkat.

Ahogy felém fordult, és megpillantottam a szemeiben szikrázó dühöt, megbizonyosodhattam róla, hogy ő távolról sem gondolja így. Kicsit megszeppentem, talán túl messzire mentünk. Corie amilyen acélosnak tűnik, éppen annyira sebezhető, és én szemét ott bántottam, ahol a legjobban fájt neki.

- Rám haragszol a legjobban, igaz? – kérdeztem halkan. Bólintott, és minden eddiginél csúnyábban nézett rám. Ha nem tudtam volna, hogy nem, akkor azt hiszem, azért kezdett el fájni a homlokom, mert képzeletben már milliószor fejbevágott, és ez most kivetült rám. Tehát ezek szerint szemmel nem ölni, hanem verni lehet… Corie bebizonyította. – Ugyan, gyere ide. – Azzal tettem egy próbálkozást arra, hogy átölelem kissé még mindig vacogó testét, de eltolt magától, majd elém állt és higgadtan a képembe kezdett magyarázni.

- Ha tudnád, ha csak egy csöppnyi elképzelésed lenne róla, hogy mennyire megbántottál, most nem mertél volna idejönni mellém. Tudod, elviseltem volna bárkitől innen, hogy ebben részt vesz, de hogy pont te játszod meg magad előttem annyira, hogy lassan kezdek aggódni. Pedig végig tudtál mindent... – Hirtelen megakadt, és behunyta a szemét. Nem tudta összefoglalni mit érez. Hogy hibáztattam-e? Nem. Már teljesen biztos voltam benne, hogy tudok kegyetlen lenni. Az pedig elszomorított, hogy vele. Kinyitotta a szemét és közelebb hajolt, szinte már éreztem a leheletét, ahogy suttogott. – Szörnyű vagy, Rathbone. – Azzal fogta magát és elvonult a sátrába.

Szörnyű érzések kerülgettek, nyaggattak, szétcincáltak. Bűntudatom volt, nem is kicsi. Valamit tennem kellett, hogy Corie megbocsásson, mert így nem bírom ki a kempingezést. Sose viseltem jól, ha összevesztünk, ez pedig nagyon mélyre ütött.

Morfondíroztam néhány percig, bámultam a tüzet. Senki nem mert hozzám szólni. Jól is tették. Épp el voltam foglalva a kis lángocskák táncával, hátha ők megsúgják nekem, mit kell tennem. Amikor biztos voltam benne, hogy még rám köhögni se fognak, felálltam, majd határozott léptekkel Corie-ék sátra felé indultam. Nem mertem berontani, azzal csak azt értem volna el, hogy kapok egy pofont az ábrázatomba. Leguggoltam, és társalgást kezdeményeztem.

- Öö... figyelj, beengedsz? – Remek, Jay, csak így tovább, és tuti, hogy akár felmászhatsz a legmagasabb fára tök meztelenül, mint egy Tarzan, akkor sem fogsz bebocsátást nyerni.

- Hagyj békén.

Na, mit mondtam? Valami eredetibb szöveg kell.

- Corie, elismerem, hülye voltam. Nagyon nem szeretnék rosszban lenni veled, de nem is ez a legrosszabb, hanem hogy szomorúnak látlak. Kérlek, engedj be, hogy nyugisan megbeszéljük.

Kis mozgolódást hallottam bentről, a következő pillanatban pedig Corie feje kukucskált ki a sátorból.

- Ajánlom, hogy ne hagyjon cserben a beszélőkéd, Baby. – Győztem! Ez az. Bemásztam hozzá, mögöttem pedig visszacipzározta a bejáratot.

- Nos... – kezdtem. Folytatni már nem tudtam. Egymással szemben ültünk törökülésben, megvolt vagy egy méter is a távolság. Úgy éreztem magam, mint egy kisegér, akit sarokba szorít a nagy oroszlán, és minden áron el akarja venni tőle a sajtját. Csakhogy itt most nem a sajtomat féltettem, hanem Corie-t. Az oroszlán pedig minden egyes rosszul megfogalmazott mondatomban fog megjelenni, közeledni, majd ellehetetleníti a békülést. – Nem kérem, hogy azonnal bocsáss meg, bár semmitől nem lennék boldogabb. Most csak annyit kérdezek, hogy mivel tudnálak kibékíteni legalább annyira, hogy ne fájjon a tekinteted? Mert hidd el, iszonyatos érzés.

- Nem tudom, Jay… talán csak ígérd meg, hogy többé nem fordul elő. Aztán mesélhetsz hogyan élted meg, és én is elmondom. – Ez egy hosszú beszélgetés lesz...

- Corie, a szavamat adom neked. Soha nem taposok még egyszer így, és sehogy se a lelkedbe szándékosan.

- Szándékosan?

- Tudod, ha azt ígérem, hogy soha többé nem bántalak meg semmivel, az már most el van veszve, mivel nem garantálhatom, hogy nem fogunk még összekapni – magyarázkodtam fejvakarva.

Egy apró mosolyra görbült a szája széle, aminek őszintén örültem. De a java csak most jön.

Barátságszilánkok - 18. fejezet

18. fejezet – Kegyetlen játékok

Jay szemszöge:

Jó ég, eddig komolyan azt hittem, hogy én leszek ennek a kis kiruccanásnak a legnagyobb áldozata. Úgy látszik tévedtem. Elképzelésem sincs, mi lehet rosszabb annál, mint eltűnni egy ilyen dzsindzsás erdőben éjszaka. Néha még az udvarunkra is parázok kimenni este, főleg a horrorozós estéink után – de ez hétszáz pecsétes titok.

Mindenki másfele kereste Kellyt, így elszórtan bevilágítottunk egy jó nagy teret az erdőből a zseblámpákkal. Nos, az enyém épp kezdett merülni. Ezzel ellentétben a félelmem egyre gyorsabban növekedett egész addig, amíg ki nem adtam egy ordítással köszönhetően Corie-nak.

- Bocsi, Baby – nézett rám ártatlanul. – Nem akartalak megijeszteni.

- Hát tudod, ha nem néznél ki úgy, mint egy trutymószörny, talán nem ijedtem volna meg ennyire.

- Nagyon vicces. Mi itt komoly mentőakciót hajtunk végre, te meg most lövöd el a poénrakétáid…

- Jó-jó, igazad van – vágtam a szavába. – Hol is csúsztatok le pontosan?

- Arra, Mr. Indiana Jackson! – Mutatott a hátam mögé.

- Na, most ki poénkodik? – vigyorogtam át a vállam fölött, és megragadtam Corie kezét. – Gyere, nem szeretném, ha te is elvesznél.

Gyalogoltunk néhány métert, aztán Corie meggondolta magát az irányt illetően, majd újra… és harmadjára is.

- Tudod egyáltalán merre van az az arra? – Válaszként csak mosolygott rám, és hümmögött. – Gondoltam. Legjobb lesz, ha megkeressük anyáékat.

Hirtelen mozdultunk, teljesen ellenkező irányba, és mivel erősen fogtam Corie kezét, visszarántottuk egymást, végül pedig a földön landoltunk. Ez több szempontból is előnytelen volt. Egyrészt beleállt néhány nem kívánt izé a hátsómba, másrészt túl testközeli állapotba kerültünk kalandortársammal. Csak pislogtunk egymásra, de ő gyorsabban kapcsolt, hogy változtatni kéne a pozíción, így megpróbálta feltornázni magát. Ez úgy sikerült, hogy izomból beletenyerelt a hasamba.

- Jay, ne haragudj! Nagyon fájt?

- Csak ne ismételd meg – nyöszörögtem.

Szenvedésemet egy sikoly fojtotta belém, és mindketten egyszerre iramodtunk meg a hang irányába. Ahogy csak tudtam szaladtam, és lestem visszafelé is, hogy Corie megvan-e még. Kis futás után hirtelen álltam meg egy fa előtt, Corie pedig belém ütközött.

- Miért álltál meg?

- Ezt nézd! – Világítottam a fára, aminek egyik ágáról édesanyám pulcsija lógott le. Na, most tényleg elkezdtem félni…

Corie szemszöge:

- Én arra megyek – leheltem kétségbeesetten, miután megtaláltuk azt a pulcsit a fára akadva.

Baby nagyon nem támogatta az ötletet, miszerint váljunk szét, de én hajthatatlan voltam. Én voltam a terv utolsó része, a végső célpont.

- Nem tartom jó ötletnek, Corie! – szorította meg a kezemet. – Ha te is eltűnsz?

- Tudok magamra vigyázni! – ígértem. – Később találkozunk!

Bólintott, majd még egy utolsó pillantás után a kétségbeesett zöld szempárba, elindultam a tábor felé.

A haditerv az volt, hogy körülbelül fél óráig várok, majd a stégre rohanok, sikítozom és Jay nevét kiáltom, majd bedobok a vízbe egy követ, hogy azt higgye, én voltam az. Később persze feltűnök, addigra pedig mindenki rejtélyesen „elveszik a sűrűben.”

Fél óráig ültem a sátram mögött, már majdnem felemésztett az unalom, amikor úgy gondoltam, hogy ideje cselekedni. A mólóra rohantam, vettem egy mély levegőt, és vérfagyasztó hangon kiabálni kezdtem.

- Jackson! Neeeeeeeeeeee! Jackson!

Hallottam, hogy visszakiabálja a nevemet, majd bedobtam azt a nagy követ a tóba – egyébként tök nagy volt a csattanás –, és indultam, hogy menedéket keressek magamnak. De látni is akartam az eseményeket, ezért az egyik közeli fa mögött megbújva figyeltem az elemlámpával hadonászó Babyt.

- Ne – zihálta, és a tóra meredt. – Ne, ne, ne, ne, ne, ezt ne... Csak ezt ne – motyogott magában. – Corie! Corie, hercegnőm, hol vagy? – kérdezte kétségbeesett hangon.

Körülbelül ott tartottam, hogy mindjárt kiugrom, és elmondom neki, hogy csak játék az egész. Ahogy ott állt teljesen letörten, engem várva, azt éreztem, megszakad érte a szívem.

Már éppen a terv teljes elrontásával cselekedtem volna valamit, amikor elrohant a másik irányba. Nekivetettem a hátamat a fatörzsnek, és mélyeket lélegeztem. Oké, hamarosan vége, és akkor majd ő is látja, hogy senkinek nem lett semmi baja. A lelkem megnyugtatására éppen elég volt ez a szöveg, szóval nem is gondolkozva cselekedtem tovább.

A pulcsimat a sátramban hagytam, és végigszaggattam magamon az atlétámat, majd még egyszer meghemperegtem a sárban. Csodálatosan nézhettem ki, tényleg. Az akció után Jay fogja megmosni a hajamat, az tuti! Én nem vállalkozom rá, hogy a nagy sárdarabokat kiszedjem...

- Baby! – rohantam ki ordítva a fák közül, egyik kezemmel az oldalamat fogva. Ügyeltem arra, hogy sántítsak is. Jó sok horrorfilmet végignéztem, és ki is töltöttem régebben egy tesztet, amiben az jött ki, hogy én vagyok a túlélő. Jó ómen. – Baby!

Nem igazán jött semmi válasz, én pedig kezdtem egyre rosszabbul érezni magamat a sok futástól, de azért tovább kiabáltam. Nemsokára elértem a kívánt hatást, Jay megérkezett.

- Corinne! – kiáltott rám rémülten. – Úristen, jól vagy? Megsebesültél, fáj valahol? Miért fogod az oldaladat? Valaki megütött? És a lábad!

- Jól vagyok – kezdtem sírós hangon. – Jól vagyok...

- Bántott valaki? – faggatott tovább, és maga felé fordította az arcomat.

- Csak akart, de... A köríves rúgásom még mindig a régi, így elfutottam.

- Ó! – húzott a mellkasához, miközben a hajamat simogatta. – Tudtam én, hogy egyszer hasznát fogod venni a tanításomnak!

Barátságszilánkok - 17. fejezet

17. fejezet – Vadászles

Jay szemszöge:

Zötty… zötty… ez még nem az anyoncsicskáztatott tagjaim széthullásának a hangja. Nem, az majd sokkal rosszabb lesz. Ez a hang csupán egy kis rossz minőségű földút kontra családi autó koncert. Lassan fél órája ez megy, és keményebb, mint bármelyik vidámparki hinta. Igyekszem titokban tartani, hogy nem bírom az ilyesfajta megpróbáltatásokat, de ha már zöldülsz, úgy összerázott az autó, elég nehéz.

- Kisfiam, ideadnád a pendrive-ot? – szólt hátra anyu szegény marslakóra jobban, mint emberre emlékeztető fiának, vagyis nekem.

- Persze. – Kotorászni kezdtem az egyik zsákban, és meg is találtam a keresett tárgyat. Kicsit puhább volt, mint amilyenre emlékeztem, de kisebb gondom is nagyobb volt most ennél. – Tessék. – Nyomtam édesanyám kezébe a pendrive-ot.

- Jay – szólt halkan.

- Na, nem játssza le? – kérdeztem, miközben kibámultam az ablakon.

- Hát ezt nem is fogja. Nem kompatibilis. Vizsgáld csak meg közelebbről. – Azzal az orrom elé tartotta az addig pendrive-nak hitt tampont.

- Annyira örülök, hogy nem te vásárolsz be ilyesmiket, Jay – kezdte Kelly – a végén még pillanatragasztóval kenném be a lábam gyanta helyett.

A kocsiban ezt követően elég sokáig átvette az uralmat a röhögés, én pedig lapítottam, néha elvigyorodtam és próbáltam bent tartani, ami oda való.

Még a délelőtt folyamán megérkeztünk, kipakoltunk, Corie pedig természetesen megtudta, hogy mit ügyeskedtem. Jó pont, hogy végre jól éreztem magam, a marslakócskáim rendesen visszavonultak.

- Hé, Rathbone! Akarsz zenét hallgatni? – Huppant le mellém Corie egy kidőlt fatörzsre.

- Ezt már harmadjára sütöd el, az első kettő még vicces is volt, de kérlek, ne kínozz vele többet.

- Annyit kínozlak, amennyit akarlak, ugyanis mi nyertük a fogadást, emlékszel?

- Hogy is felejthetném el? – mosolyogtam rá. – Azért, ha valamilyen csoda folytán megesik rajtam a szíved, most ne engem küldj el tűzifát szedni. Ha kell le is térdelek, és megcsókolom a lábad.

- Még meglátjuk, Baby. De most megyek, segítek a nővérednek. Sátrat még mindig nem tud verni – nevetett fel, látva Kelly szerencsétlenkedését a rengeteg tartozékkal. – Addig pucolj hagymát a kajába.

- Hogy mit csináljak? – néztem rá hitetlenkedve.

- Hát fogd meg a kést, és pucold meg azokat a kis fehéres gömböket. – Mutatott egy nagy zacskóra mellettem. – És Baby…

- Igen?

- Ez parancs – vigyorgott rám a lehető legbosszantóbb módon.

Tehát megkezdődött, ettől a perctől fogva elsőszámú rabszolga vagyok. Most pedig kezdődjön a harc… csak a hagyma, egy kés és én…

Corie szemszöge:

- Sikerült lefoglalnod az öcsköst? – súgta oda Kelly, miközben megfelelő helyet keresett a sátrának.

- Igen, szóval ez a probléma kiütve.

- Mivel sikerült elérned, hogy nyugton maradjon?

- Ó – vigyorogtam gonoszul. – Most éppen főzni tanul.

- Ő fog főzni? Újabb tömegpusztító fegyver beélesítve...

- Dehogy fog! Nem őrültem meg. Még csak azt hiszi magáról. Meg sem fordult szegénykének a fejében, hogy egy újabb ördögi tervünk áldozata lesz.

- Azért ne sajnáld annyira! – bökött oldalba. – Túl fogja élni, hidd el.

- Tudom, hogy kemény gyerek – nevetgéltem. – Hiszen én képeztem ki!

Miután felállítottuk a sátrakat és közösen megfőztünk, Jay elővette a gitárját, és játszani kezdett rajta. Énekelgettünk, a hangulat elsőre nyugodtnak tűnhetett. Vagyis, Babyn kívül mindenki nyugodtnak hitte.

Megadtam Kellynek a jelet, aki a sátra felé vette az irányt, azzal a fedőszöveggel, hogy felvegyen egy pulcsit. Öt perc múlva tért vissza, és aprót bólintott. Oké, első feladat kipipálva. Kelly titkos küldetése az volt, hogy szedje össze Jay cuccait, tegye be egy csónakba, és lökje be jó erősen a tó közepe felé. Bele sem mertem gondolni, hogy mit fogunk mi ezért tőle kapni...

- Corie, eljössz velem pisilni? Olyan sötét van, hogy nem szívesen mennék egyedül – ajánlotta fel Kelly, én pedig rögvest kaptam az alkalmon. Rámosolyogtam Jayre, majd a sűrű rengeteg felé vettük az irányt.

- Oké – szólt hozzám, amikor hallótávolságon kívülre estünk. – Akkor én most megyek, és elbújok a ott a fán, tudod, abba az izébe, amiben régen a vadászok lesték a vadakat. Tíz perc múlva menj vissza, rendben?

- Értettem, főnök!

Azzal Kelly eltűnt, én pedig sétálgattam körbe-körbe kereken tíz percig. A vérem valósággal zubogott az ereimben, a szívem a torkomban dobott, az adrenalin felpörgetett. Noha nem voltam annyira jó színész, mint Baby, reméltem, nem fogom elnevetni magamat az akció közben.

Kereken tíz perc múlva – számoltam – egy vérfagyasztó sikoly tört fel a torkomból, és miután gondosan összesaraztam magam – igen, hemperegtem a földön! –, teljes erőmből a többiek felé rohantam.

Állva vártak a tűz körül, ideges arccal. Mindenki nagyon jól játszotta a szerepét! Különösen Jay anyukája. Idegesen faggatózott, hogy mi történt, miközben próbált megnyugtatni.

- Corinne, mondj már valamit! Mi történt veled? Elestél?

- Kelly – ziháltam. – Eltűnt! Lecsúsztunk azon a domboldalon, aztán minden olyan zavaros volt, ő pedig eltűnt. Hiába kiáltottam utána, nem válaszolt!

Jay arcára kiült a döbbenet, miközben végigmért. Először azt csekkolta le, nem-e esett valami bajom a „zuhanás” következtében, majd elindult a nővére keresésére, ahogy mindenki más is. Jay anyukája ekkor rám kacsintott, ezzel jelezve, hogy most ő következik.

Nos, hát akkor, kedves Baby, induljon az a játék! Ördögien elmosolyodtam, majd bődületes színészi tudásomat elővéve indultam Jay után, hogy megkeressük a nővérét. Rajta kívül pedig senkinek esze ágában sem volt megtalálni.

Barátságszilánkok - 16. fejezet

16. fejezet – Család... család...

Jay szemszöge:

- Jay, kisfiam, kelj fel! Hallod? Áh! Kelly, segíts, és keltsd fel az öcséd, még elkésünk miatta.

Tompán érzékeltem a külvilágot – nem, nem vagyok kábítószer hatása alatt, és nem, nem fogyasztottam a múlt éjjel alkoholt és füves cigit sem szívtam. Anyu hangját tisztán hallottam, de értelmet nem tudtam társítani a szavaihoz. Csak aludni akartam még egy kicsit. De ha egyszer anyu a nővéremet bízza meg azzal a feladattal, hogy ugrasszon ki az ágyból, akkor nincs kívánságműsor.

- Hé, te legifjabb és leglustább sarja a Rathbone családnak, ideje kimásznod a takaró alól!

- Hé, te legidősebb és legbosszantóbb női sarja anyánknak, masírozz ki a szobámból és hagyj aludni még egy kicsit! – morogtam vissza.

- Minek neveztél, tökmag?! – Az indulatos kérdésből ítélve két másodpercem volt, mielőtt borzalmas kínok által kerülök éberebb állapotba.

Kelly kedvelt ébresztése volt amikor kicsik voltunk, hogy rám ugrott és addig csiklandozott meg püfölt a párnával, amíg kénytelen voltam felkelni. Most, hogy felnőttünk, ez a művelet felér egy pankrátor-bemutatóval.

Már éreztem is, amint üvöltve landolt rajtam, mivel a bordáim majd szétrepedtek, és ami ezek után következik sem lesz jobb. Nagy szerencsémre viszont megcsörrent Kelly telefonja, mire reflexszerűen előkapta a zsebéből, széles vigyort vágott a kijelzőre nézve és kirohant azzal a mondattal, hogy úgysem úszom meg.

Tíz perccel később a lépcső aljára érve botlottunk egymásba.

- Hm, nem hittem volna, hogy felkelsz – mondta csalódottan.

- Majd megvárom, hogy még több porcikámban kárt tegyél, nem? – vigyorogtam vissza rá.

- Anyu fog mindjárt kárt tenni benned.

- Miért is?

- A kemping szó mondd neked valamit? – kérdezte gúnyos mosollyal az arcán.

- Jah, kirándulás, tábortűz… ilyesmi – ásítottam.

- És ha úgy mondom, hogy évenként megrendezett családi kemping?

Úgy világosodtam meg, mint amikor a medve kiér a barlangjából, és rájön, hogy már nincs tél.

- A jó… Megyek pakolni! – Azzal kettesével szedve a lépcsőfokokat rohantam vissza a szobámba. De eszembe jutott a tavalyi eset, tehát egy kérdést fel kellett tennem Kellynek. Így visszacsörtettem, komolyan mondom, ennyit egy nap nem megyek fel-le. – Coriék kész vannak már?

- Az előbb néztem ki, és már a második adagot pakolják a kocsiba.

- Nagyszerű! És mi hogy állunk? – Érdeklődésem azért volt fontos, mivel volt egy kis fogadásunk, miszerint, aki előbb kész van a csomagolással, azt a másik az első éjszaka kiszolgálja. Mondanom sem kell, hogy nem akartam megint én lenni a komornyik.

- Csak annyit mondok neked Jay, hogy szaladj!

Na, remek. A kezemben van a sorsom, már csak rám várnak. Indulj, Rathbone!

Corie szemszöge:

Majdnem a tüdőmet is kiköptem, mire kihordtam az összes cuccot a kocsiba. Anya korán keltett fel – pontosan két órája! –, szóval elég időm volt pakolászni. Ásítottam egy nagyot, és már tudtam, hogy kár volt hajnalig fent maradnom, hogy megnézhessem a Tizenhárom kísértet című filmet. Hiába imádtam azt a horrort gyerekkorom óta, lehet, most ki kellett volna hagynom.

- Hova mész, Corie? – kérdezte anya, amikor elfordultam az autótól, és egyenesen a lakás felé indultam.

- Gondoltam, iszom egy kakaót. Melyek után még azt sem hagytad.

- Óh, rendben – vigyorgott rám angyalian. – De aztán ne késlekedj! Hamarosan indulunk.

- Anya – sóhajtottam. – A Rathbone-ok még nagyon nincsenek készen, szóval nem is értem, hova ez a nagy sietség.

Megráztam a fejemet, majd az ismerős ház felé fordultam. Akarva-akaratlanul, az első dolog, amit kiszúrtam rajta, az Jay emeleti szobájának az ablaka volt. Kedvesen elmosolyodtam. Imádtam azt az őrültet.

Konyhába vonulásom után nem sokkal hallottam a jól ismert hangot felcsendülni a ház elől. Még azt is kristálytisztán észleltem, hogy csoszog. Nyilván, reggel mindig ezt csinálta.

- Szia, Rebeca! – köszönt kissé mély, rekedtes hangján. – Corie?

- Konyhában – kiáltotta vissza neki anya. Szerintem derékig elmerült a csomagtartóban, Jayre sem pillantott, valamit nagyon keresett.

- Hahó – szólt be az előszobába. – Corinne, merre vagy?

- Na, vajon megtalálsz, Baby? – kuncogtam, miközben felpattantam a konyhapultra.

Nem telt el tíz másodperc sem, de Jay hatalmas mosollyal az arcán az ajtóban toporgott. Jókedvűnek tűnt, és én is az voltam, mert láthattam végre. Közelebb sétált hozzám.

- Jó reggelt, hercegnőm – nyomott puszit a homlokomra. – Hogy s mint?

- Elég jól – válaszoltam, miközben belekortyoltam a kakaómba. – Csak fáradt vagyok, és nagyon korán van.

- Egyetértek – sóhajtott. – De majd ha odaértünk alszunk, rendben?

Majd kérdezés nélkül, mint aki simán megteheti – és simán megtehette egyébként –, kivette a bögrét a kezemből, és kiitta a tartalmát.

- Köszi! Anya úgysem csinál már nekem.

- Még szép, hogy nem! – Eltoltam magamtól és leugrottam a pultról. – Miért kéne csinálnia? Hány éves vagy, hat?

- Nem. De szeretem érezni, hogy kiszolgálnak. Ha már te ennyire elhanyagolsz – mondta megjátszva.

Még ha nem ismertem volna ennyire, akkor sem hiszem el, hogy ezt egy pillanatig is komolyan gondolta. Kuncogva hajoltam hozzá közelebb, a vállára döntöttem a fejemet, és mélyen beszívtam az illatát.

- Valami baj van? – kérdezte azonnal, mintha csak megérezte volna a még meg nem történt dolgokat. A még meg nem érzett érzelmeket.

- Nem. Csak hiányoztál.

- Te is nekem, és...

Még mondott volna valamit, ha anya hangja nem szakítja félbe közben. Az ajtóban állt, már menetkészen. Csak minket vártak.

- Gyerekek! – kiáltotta.

- Megyünk! – feleltük egyszerre, amin mindketten jót nevettünk. Nem is mi lennénk...

Amint kiértünk a kocsikhoz, Jay elsétált, hogy segítsen az anyukájának kihozni a hűtőtáskát, Kelly pedig egy határozott mozdulattal megragadta a kezemet.

- Corie! – szólt izgatottan. Rosszat sejtettem. – Van egy tervem! Benne vagy?

Barátságszilánkok - 15. fejezet

15. fejezet – Rockkirály

Corinne szemszöge:

– Lépjünk le! – súgtam oda Babynek, miközben a kezét fogva húzni kezdtem magam után. Éppen Brandont bámulta, aki tőle alig két méterre állt. Feszült pillanat volt, fenyegetve éreztem magam, holott nem volt rá különösebb ok. Brandon túl sok puncsot ivott meg az este folyamán, és belém kötött. Jay meg rögvest kapott az alkalmon, hogy eltörhesse az állkapcsát. Legalábbis ezt próbáltam megakadályozni.

– Rendben, menjünk – mondta, majd átölelt, és az ajtó felé tolt. A szabadulásunk azonban egyáltalán nem volt ilyen egyszerű. A tömeg mintha csak ellenünk irányult volna, elsodortak minket egymástól, és a táncoló, hadonászó közegben már nem is láttam Babyt. Hiába kiáltottam a nevét, a harsogó zene erősebben üvöltött annál. Nagy nehezen sikerült eljutnom a pultig, és a falnak lapulva vártam, hogy Baby előkerüljön.

Veszedelmes percek következtek. Arra gondoltam, hogy Jay talán kihasználja az alkalmat, kirángatja Brandont az utcára, és péppé veri. Mertem remélni, hogy az elmém volt megint csak túl aktív, és nem ugrottak egymás torkának.

Hangosan kifújtam a levegőt, majd egyik lábamról a másikra vittem a testsúlyt. Mégis, mit kellene tennem? Nem akarok hazamenni Jay nélkül, nem lennék nyugodt, hogyha nem lenne mellettem.

Rossz érzésem támadt. Ahhoz tudnám leginkább hasonlítani, mint mikor nézünk egy bárgyú, ám annál félelmetesebb horror filmet, és látjuk, amint a főhősnő a zuhanykabinban áll és énekel, miközben a gaz gyilkos egy nagy konyhakéssel közelít felé. Halk, idegesítő, vészjósló zene csendül fel, de a bige még túlharsogja, így nem annyira irritáló, csakhogy bekúszik a tudatalattinkba, beeszi magát. Majd látjuk, hogy a muki egyre és egyre közelebb ér a csajhoz, majd jön a döbbent csend... és egyszer csak BUMM! Premier plánban látjuk, hogy a lányból minimum nyolc liter vér folyik el. Na, én most jártam az éneklős résznél.

Ekkor láttam meg Babyt, aki aggódó arccal közelített felém. Összevont szemöldökkel nézett rám, valami rosszat sejtettem.

– Hova tűntél? – kérdezte.

– Te hova tűntél! Egyik pillanatban itt voltál, másikban ott...

Nem válaszolt semmit, csak egy féloldalas mosollyal tolni kezdett az ajtó felé. Szorosan állt mögöttem, átkarolta a derekamat, szorosan tartott. Éreztem, hogy most már nem fogok elveszni. Már az ajtóban jártunk, amikor az igazgatónő elkapta a mikrofont, és monoton hangon beszélni kezdett. Egy pillanatra dermedtünk csak le, de ez épp elég volt, hogy megtörténjen a baj.

– Az idei bálkirály és bálkirálynő pedig nem más, mint...

Jay szemszöge:

– …Jackson Rathbone és Alicia Figg. Kérem őket, fáradjanak fel ide és mondjanak pár szót!

Amit az elmúlt néhány másodpercben hallottam, annyira durván visszhangzott a fülemben, hogy már fájt. Sosem gondoltam volna, hogy megtörténhet velem ez. Mégis így lett. Dermedten fordultam meg, nem tudtam beletörődni abba, hogy egy ilyen dolog akadályozta meg a távozásunkat. Persze Alicia, aki valami zöld és barna hacukában vigyorogva jött felém, hogy elráncigáljon magával, egész másképp fogta fel az eseményeket.

– Gyerünk, Cobain, megnyerted – kiabálta a fülembe Corie. – Nincs ám ingyen, kápráztasd el őket a beszélőkéddel. – Lökött egy kicsit előre.

Nem, nem akartam. Eszem ágában sem volt dumálni ehhez a társasághoz. Már beleéltem magam egy kellemes kis sétába hazafelé Corie-val, de persze paff lett a terveimnek… hát csodás.

A testem ólomsúlyú, úgy érzem magam, mint egy deszka és a kezemet egy barlanglakó nő húzza előre át a tömegen. Mindig is erre vágytam, irigykedjetek, mert ritka páratlan élmény… Ma már a második nő, aki az idegeimre megy. Corie-t akarom!

Máris én következem. Olyan gyorsan elregélte ez a csaj, hogy mennyire köszön mindent, én meg azt se tudom, hogy nyissam ki a szám.

– Hát, öhm – kezdtem valami hihetetlen értelemmel. – Nagyon kössz. Ez... ez tényleg szuper. – Tessék, Rathbone, így akarsz te színész lenni. Biztos kapkodni fognak utánad, ha ilyen kreativitást produkálsz! – További jó szórakozást minden rémségnek és kevésbé rémes egyednek. – Azzal fogtam magam, és amilyen gyorsan csak tudtam, eltűntem.

Az ajtóban szerencsére megtaláltam Corie-t, pont úgy, ahogy hagytam. Épségben. Szélesen vigyorgott, de mire megkérdezhettem volna, mi olyan mókás, kislisszolt. Utána eredtem, és pár ajtón kívül settenkedőt kikerülve beértem.

– Rajtam vigyorogsz?

– Hát ki máson? – nevetett. – Te hova sorolnád magad? A rémes, vagy kevésbé rémes kategóriába?

– Nem gondoltam bele, mit mondok – mosolyodtam el én is a saját magam idiótaságán.

– Nem baj. Viszont nem kellett volna táncolnod a bálkirálynővel?

– De, csak nem a hamissal.

– Ezt hogy érted? – Úgy nézett rám, mint akinek fogalma sincs arról, mire célozgatok, pedig szerintem sejtette.

– Az igazi bálkirálynővel akarok táncolni, aki eddig hercegnő volt. – Hirtelen megálltunk, Corie pedig lassan szembefordult velem. – Szóval, szabad? – Nyújtottam felé a kezem, ő pedig elfogadta. Tompán hallottuk még a bálról kiszűrődő zenét, és táncolni kezdtünk. Teljes bizonyossággal állíthatom, hogy ennél jobban még egyik se sikerült.

Barátságszilánkok - 14. fejezet

14. fejezet – Rovarirtó 

Jay szemszöge:

Nem is olyan rossz itt, remekül elszórakoztatom magam, és ahogy látom másokat is. Kifogástalan tánctudásomat látva – nem, egy kicsit sem túlzok ám – néhányan elkapták a ritmust, és a példámat követve rázni kezdték magukat.

Kezdett beindulni az élet. A sikerélményem még az is fokozta, hogy kétlábú légy barátom faképnél lett hagyva. Szegény, úgy tudom sajnálni… Na jó, ez gonosz volt, de azért ennyi gonoszkodás jár nekem.

Corie szélesen vigyorogva lépkedett felém, már csak pár méter volt hátra, amikor hirtelen egész más kép tárult a szemem elé. Ez a kép… hát nem is tudom milyen szavakkal illessem. 

– Helló, Cobain – köszönt rám vinnyogó hanggal, majd mégjobban az arcomba mászott. Határozottan kezdtem félni. 

– Öhm, ismerlek? – Próbáltam kissé eltolni magamtól, de egész más eredménye lett a mozdulatnak. Szerencsétlen csaj abban a hitben volt, hogy szívesen táncolok vele, és karjait a nyakam köré fonta. Érzem a végem…

– Nem, de épp itt az ideje. 

– Úgy gondolod? – Őszintén szólva frankón megvoltam nélküled – tettem hozzá gondolatban. 

A jelmezéről annyit, hogy van két bazi nagy szárnya, egy miniszoknyája szakadt harisnyával, és valami förtelmes pántos felső. Álmaim nője, de tényleg… 

– Minek is öltöztél? 

– Éjszakai pillangónak – mosolygott rám. Bátor volt, én nem mertem volna így kijelenteni. 

– Aha, szóval kurvának – csúszott ki a számon. Azt hittem majd megbántom, de nem, csak nevetett rajta. Valami nem stimmelhet odabent, tuti agykárosodása van. 

Kétségbeesett pillantásokkal kerestem Corie–t. Szükségem volt egy villámgyors életmentésre, és hála az égnek, nem kellett tovább várnom. 

– Milyen szép szárnyak. – Hallatszott az ismeretlen csaj mögül egy igen gúnyos hang. – A rovarok arrébb parkolnak. 

– Tényleg? – kérdezte felháborodva pillangó kisasszony. – Ki vagy te, hogy igazgatsz? – Lépett Corie felé erősen gesztikulálva.

– Courtney Love. És most, ha megbocsájtasz, csatlakozok Kurthöz. – Azzal egy szempillantás alatt előttem termett, majd még közölt egy fontos dolgot. – Ott a sarokban egy légy már alig várja, hogy megismerjen.

Csak tátogni tudott szerencsétlen, Corie talán túl durva volt, de hálás voltam neki ettől függetlenül. Nézett minket egy darabig, majd Brandon felé fordult. Talán nagyobb szerencséje lesz. 

– Ezer hála és köszönet. 

– Semmiség, Baby. Azok ketten összeillenek – mosolygott rám Corie. – Ezért most jössz eggyel, ugye tudod? 

Hangosan felnevettem, nem is ő lenne… Imádom, de tényleg. 

Corie szemszöge: 

Azt hiszem, elhamarkodottan jelentettem ki, hogy Baby tartozik nekem eggyel. Túlságosan is elhamarkodottan... 

Ott álltam a falnak támaszkodva, tekintetemmel végigkísértem egy éjszakai pillangó támadását a szerencsétlennek nem mondható áldozata felett. Jól elszórakoztam, amint láttam, hogy Brandon kétségbeesetten próbálna menekülni, de az újdonsült ismerőse nem engedi. Hozzádörgölőzött, hozzásimult, és rázta neki az alig fedett fenekét. Ennyire még én sem voltam ribancos! 

Ekkor ért utol a végzetem. Baby éppen a mosdóba ment, de ennek már legalább öt perce. Fogalmam sincs, milyen útvesztőbe keveredhetett a klotyóig vezető úton. Mertem remélni, hogy hamarosan visszaér. 

– Helló! – szólított meg valaki. Rosszallóan fordítottam oldalra a fejemet, és megilletődve láttam, hogy az én fáraóhaverom tért vissza hozzám. 

– Már mondtam, hogy... 

– Igen–igen, van gazdád! – nevetett. – Erre valahogyan tisztán emlékszem. 

– Akkor meg mit akarsz?

– Egyszerűen bukom a szőkékre – válaszolta pimasz mosoly keretében. 

– Hát, akkor, barátom, ezt elvétetted, mert én még véletlenül sem vagyok szőke. A paróka ne zavarjon meg. 

– Helyes! Ugyanis nem bírom őket. Nincsen zavaróbb egy szőke, plasztikcicánál... 

– Nos, valójában szőke vagyok, csak kíváncsi voltam, mit mondasz... 

– Tessék? – nézett rám kikerekedett szemekkel. – Én... komolyan nem... csak... 

– Nem tök mindegy, hogy milyen színű a hajam? – Újra körbepillantottam, hol van már az a szakadt rocker? Kezdtem kényelmetlenül érezni magam. – Inkább mondd meg, mit is akarsz valójában tőlem. 

– Csak érdekelne, hogy... szóval, hogy tényleg... 

– Szőke–e a hajam? – nevettem. 

– Hogy egyedül vagy–e.

Kíváncsian néztem rá, összeszűkült szemekkel. Mit akar tőlem ez az aktív, levakarhatatlan kiscsávó? Úgy tűnik, hogy nemcsak a rovarokat vonzom? 

– Azt hiszem, mondtam már, hogy nem. Most melyik részét nem érted? 

– Én csak... – De a mondatát nem tudta befejezni, mert feltűnt a képben az én szakadt, olyannyira hiányolt rockerem. 

– Na, mi a szitu? – nézett a látogatómra. – Szeretnél valamit? 

Majd Jay átkarolta a derekamat, én pedig félreérthetetlen pózban simultam a mellkasához. A srác nagyot nyelt, majd lelécelt. Baby kuncogva hajolt a fülemhez: 

– Ketten nagyon hatásos rovarirtók vagyunk! 

Barátságszilánkok - 13. fejezet

13. fejezet – Tinglitangli

Jay szemszöge:

Lassan beesteledett, mi pedig szakadtan, kócosan és elvetemülten festettünk a szerelésünkben, miközben végigmasíroztunk az utcákon a suli felé. Meg kell mondjam, eleinte nem volt valami kellemes. Kényelmetlenül éreztem magam, egyszerűen nem tudtam Cobain lenni, olyan furcsa volt. De aztán meggyőztem magam, hogy igen, én akkor is képes leszek ma a bőrébe bújni, hogy közben meg is őrzöm Rathboneságomat. Ez olyannyira jól sikerült, hogy körülbelül fél óra jelmezszokás után már Nirvana számokat dúdoltam.

– Egész belejöttél. Hasonlít. – Bökött oldalba Corie. – De azért ezer körül is felismerném, hogy ezt te énekled.

– Hát persze, mivel már vagy ezerszer meghallgattad Kelly kis ajándékát, ugye? – vigyorogtam oldalra, és már vártam a frappáns visszavágást, de nem szólt semmit. – Valld be.

– Jó, végighallgattam párszor… sokszor… – motyogta halkan.

De jólesett ezt hallani. Ha neki tetszik, az sokkal többet ér nekem, mintha egy egész koncertre való ember ujjongana.

– Tudod, néha lehetsz ám ilyen is, kimutathatod nyugodtan, nem kell mindig keménynek lenni. – Átkaroltam a vállát és magamhoz húztam. Nem tolt el magától, úgyhogy így sétáltunk tovább. – Most tényleg olyanok lehetünk, mint Courtney és Kurt – nevettem fel.

– Hát biztosan, mivel egyenesen képtelen vagy járni – mosolyodott el, majd folytatta. – Jay, visszatérve erre a keménységre…

– Nem muszáj beszélnünk róla, ha nem akarsz.

– De, szeretnék. Csak nem tudom hogy fogalmazzam meg.

– Hm. Ráérünk ám, ha majd úgy érzed könnyebben megy, csak szólj.

– Rendben.

Olyan halkan beszélt, hogy alig értettem mit mond. Tényleg más volt, nagyon más… Kitapintottam a gyengepontját, szégyellem magam.

– Baby – szólalt meg kicsit hangosabban. – Köszönöm.

– Nincs mit, Corie. Ezért vagyok. – Szorosabban öleltem egy pillanatig, majd nagyot sóhajtva vettem tudomásul, hogy megérkeztünk. – Na, és most bulizzunk.

Egyetértően bólintott, majd a bejáratnál strázsáló zombihoz mentünk. Nem ismertem fel még hangról sem, hogy ki lehet. Mit mondjak, a jelmez brutálisra sikerült… a szó legjobb értelmében.

Mikor beléptünk a tornaterembe, egyből megcsapott minket valami rettentően lagymatag hangulat. Mindenki csak ácsorgott, a zene alig szólt… pont, mint egy rossz filmben. Erre még rátett egy lapáttal, amikor kiszúrtam a falat támasztó kétlábú legyet, aki történetesen Brandon volt. Nem csíptem a srácot, sosem. És ez a jelmez is… nagyon sajátos.

– Corie, nem isz… – kezdtem, de észrevettem, hogy a levegőhöz beszélek. Hova tűnhetett? Alig van itt ember, és egy perce még itt állt mellettem. Csodás, mondhatom, a kedvem vészesen közelít a pocsék felé, hogy most még így egyedül is hagyott. Mit kezdjen magával egy unatkozó Kurt Cobain, egy  félhomályos, villogó fényekkel tarkított terem kellős közepén? Hát jó, ennél jobban nem ronthatom el a bulit, elkezdek táncolni…

Corie szemszöge: 

A buli – ha lehetne ezt az összezörrenést bulinak nevezni –, borzalmas volt. A piros és zöld fények felváltva égették ki a retinámat, miközben nyálasabbnál nyálasabb számok kerültek a keverőpultban lejátszásra. Néha komolyan megfordult a fejemben, hogy odaállok a DJ mellé, és egy laza mozdulattal belököm a virágok közé... Kinek hiányozna egy Némónak öltözött lemezlovas, aki minősíthetetlen zenét játszik? Na, ugye, hogy senkinek. 

A pult felé mentem, hogy beszerezzek magamnak egy pohár narancslevet, hiszen ezt a borzadájt nem lehet elviselni nélküle. Imádtam a narancslevet, bármikor képes lettem volna belőle litereket meginni. Baby pedig utálta. Különösen akkor szerettem ezt fogyasztani, ha a közelemben volt. Élvezettel figyeltem a fintort az arcán. 

Ekkor egy hang hozzám szólt a tömegből, én pedig egy teljes fordulatot tettem a tengelyem körül. Így kerültem szembe a zombi Tutanhamonnak öltözött idegennel. Összeszűkült szemekkel néztem rá. 

– Szia, Cica! – kiáltott rám. Még ebben a hangos zenében is tökéletesen jól hallottam. Lehet, hogy a kriptahangulat megártott az öregnek, azért beszélt ilyen hangmagasságban. Úgy döntöttem, nem hagyom, hogy nyeregben érezze magát. 

– Helló! – vettem át a Courtney stílust Corie módra. – Igen, van gazdám! És bocsi, öcsi, de az élő, hús–vér emberekre bukom! 

Azzal sarkon fordultam, és otthagytam. Éreztem a pillantását a hátamban. Megrántottam a vállamat, majd töltöttem magamnak egy pohár narancslét, amibe éppen, hogy csak belekortyoltam... Hogy miért nem tudtam tovább inni? Mert megláttam Babyt a táncparkett közepén, amint elmélyülten ráz egy Michael Jackson slágerre. Elnevettem magamat. Nem is ő lenne! 

Sosem volt gond Baby ritmusérzékével. Sőt! Nagyon értett a zenéhez, és a tánchoz is. Persze, most direkt csinált magából hülyét, hogy oldja a feszültséget. Ismét csak nevettem. 

Ekkor láttam, hogy egy hatalmas, orbitális szemekkel megáldott, műanyag, felcsatolhatós szárnnyal rendelkező, kétlábú légy – igen, LÉGY – tart felém. Szerintem, még a szám is tátva maradt az elbűvölő látványtól. 

– Szia, Corie! – üdvözölt. Hangjától összerezzentem. Brandon. Naná, ki más lenne képes felvenni egy ilyen hacukát? 

– Helló. 

– Na, mizu? Hogy telik a buli? Látom, Jay már nagyon... jól érzi magát. 

– Csak próbálja oldani a hangulatot. De szerintem nagyon jól nézne ki egy túlméretezett légy is a parketten. Hidd el, mindenki megakarná mutatni, hogy utánad még neki is menne a jobbról balra lépegetés! 

– Az csak egyszer fordult elő – hárított. Maga elé emelte a kezét, ezért a hátán megrezzentek a szárnyak. Közelről inkább csápokra emlékeztettek. – Tudod, hogy nem tudok táncolni! 

– Persze, hogy tudom. Csak mindig elfelejtem. 

Elegem volt már ebből a kellemetlen zümmögésből, az én agyam nem fogta ezeket a különleges magasfrekvenciákat. Brandon kezébe nyomtam a poharamat, majd az én Kurt  Cobainem felé indultam, aki ekkor mosolygott rám észbontóan, és tárta ki a karját felém. 

Barátságszilánkok - 12. fejezet

12. fejezet – Kurt és Courtney

Jay szemszöge:

Ó, a francba… Rathbone! Miket képzelsz te megint? Istenem, nem akarok kikészülni ettől… Néhány napja történt, de még mindig érzem milyen volt. Irdatlanul szégyellem magam, vagy mégse? Jó, tényleg megőrültem. De akkor is minden második gondolatom, hogy a karjaim közé szorítom és éhesen kapok az ajkai után. Nem kéne ilyen képzelgéseimnek lennie, egyáltalán nem egészséges, főleg most, hogy Corie rajtam matat. Öhm, vagyis… igazgatja a ruhámat, mivel jelmezbálba készülünk.

- Baby, ha nem maradsz nyugton a következő öltést kicsit mélyrehatóbban csinálom. – Bökdösött fenyegetően Corie egy hatalmas tűvel felém, ami inkább hasonlított valami karóra, mintsem egy ártalmatlan varrótűre.

- Meggyőztél. – Nyeltem egy nagyot, majd szobor-üzemmódba vágtam magam.

Tegnap az én hercegnőmnek az a fantasztikus ötlete támadt, hogy menjünk el az éves jelmezbálra. Jó, eddig is mentünk mindig, csak most végre úgy, mint résztvevők, nem mint rendezők. Szóval hipergyorsan kellett valami maskarát kreálnunk. Ötletem sincs, hogy minek készülök, eddig csak annyit tudok a jelmezemről, hogy a régi, össze-visszaszakadt farmerjeink alkotják.

- Annyit azért elárulsz, hogy miért a farzsebek vannak elől? – kíváncsiskodtam.

- Nem.

- Miért nem?

- Baby… mit mondtam az előbb? – Villantott felém egy ádáz vigyort, majd egész kicsit megbökött a tűvel, aminek eredményeképp üvöltöttem, mint a sakál. – Na?

- Miért gonoszkodsz velem? Már vagy egy órája egy helyben állok – morogtam, de ő csak elégedetten mosolygott. – Már alig várom, hogy én művészkedjek rajtad azzal a kínzószerszámmal.

Na, igen. Most egy kicsit elmehetett volna a kedvem a „megragadom és megcsókolom” elméletemtől, ha nem simogatta volna olyan kellemesen az a mosoly a lelkem. Elmondhatatlanul örültem, hogy minden rendben köztünk. Bár, szerintem bennem átlendült ez a rendben dolog a ló túloldalára. Basszus, már megint olyan érzéseim vannak, hogy… uh.

- Corie, ki kéne mennem – suttogtam.

- Tessék? – Hajolt közelebb, ismét veszélyesen tartva a tűt, bár most talán nem döfi belém, ha megismétlem, amit mondtam.

- Ki kell mennem – motyogtam már-már fájdalmasan. Annyira rám tört, nem tehetek róla… én is emberből vagyok.

- Nem értem, Jay. Beszélj értelmesen.

- Á, nem igaz! Azt mondtam, hogy KI AKAROK MENNI A WC-RE! – Magam sem értem, miért kezdtem el kiabálni. Valahogy így sikerült, túl nagy volt a nyomás… odalent.

- Ez valami színdarab lesz? – Nevetett Kelly az ajtóban. – Érdekes.

Hát persze, az én drága nővérem mindig a legjobb pillanataimban talál rám. Lassan úgy dőlt belőle a röhögés, hogy vészesen közeledett a földön fetrengéshez. Corie-ból szintén… Én pedig álltam ott, mint egy rakás szerencsétlenség, nyakig farmerban és állatira ki kellett rohannom a klotyóra.

Corie szemszöge:

Összenéztünk Kellyvel, majd pillantásunk ismét Jayre esett, aki magába roskadva, ideges pillantásokkal meredt előre. Egy régi farmernadrágjainkból összevarrt farmer volt rajta, nagy szakadásokkal tarkítva, már csak az volt hátra, hogy az utolsó szegecseket is feltegyem rá. Ugyanis én nem akartam erre a maskarabulira átlagos szerelésben menni. Kaszás, halott, szellem és vámpír mindenki lehet, de ez a szerkó csak a legelborultabbaknak jut eszébe. Azaz nekünk.

- Futás! – kiáltottam rá, mire megrezzent. – Hajrá, baby! FUSS!

Valamit halkan motyogott az orra alatt, majd szúrós pillantását az enyémbe fúrva elsietett mellettem. Roppant mód szórakoztató volt. Kellyre néztem; feltartott hüvelykujjával jelezte, hogy elnyerte a tetszését rögtönzött színjátékom.

Elővettem egy piros-fekete csíkos pulcsit a szekrényből, és kikészítettem az ágyra. A tű ott figyelt az íróasztalon, a kezemben pedig már egy körkefe várta, hogy használatba vegyem. Ördögi mosolyra húzódtak ajkaim. Jay nem tud még semmit!

Alig telt el néhány perc, Baby vissza is érkezett hozzám, majd beállt a tükör elé, oda, ahol eddig is szobrozott. Gyorsan felvarrtam a maradék szegecset, majd leültettem az ágyra. A két térde közé álltam, és összeborzoltam a haját. A kezén támaszkodott meg, és igazán furcsán nézett rám... Volt valami különleges a pillantásában. Valami olyasmi, mint egy héttel ezelőtt. Amikor megcsókolt. Az emlékektől libabőrős lettem, és beharaptam az alsó ajkamat. Oké, rossz Corie, nem gondolhatsz ilyenekre!

- Mi bajod a sérómmal? – kérdezte.

- A séróddal? Semmi – kuncogtam. – Csak egy kicsit megigazítom, hogy tökéletesen passzoljon a szerelésedhez!

Azzal összekócoltam a haját, mit sem törődve azzal, hogy közben folyamatosan felszisszent és cüccögött, mert túlságosan meghúztam a tincseit. Jót mosolyogtam rajta.

Néhány perc múlva, amikor már ráadtam a pulcsit is, megengedtem neki, hogy a tükörbe nézzen. Leesett állal figyelte az átváltozást. Így lett cuki cserkészfiúból szakadt rocker. Imádtam!

- Ez meg... ? Mondd azt, kérlek, hogy nem...

- Ne, ne, ne, ne! – csitítottam, miközben az ajka elé emeltem a mutatóujjamat. – Ne lődd le a poént! Majd ha teljes lesz, rendben?

Jay azonban nem úgy reagált erre a mozdulatsorra, ahogyan kellett volna neki. Megharapta az ujjamat. Nem fájt, sőt... Sokkal inkább beindította a fantáziám rosszabbik felét.

- Ez nem szép tőled, hallod? – ripakodtam rá tetetett komolysággal, miközben egyre hátrébb araszoltam tőle. – Most pedig el ne mozdulj! Tíz perc, és jövök! Addig vedd fel az egyik Converse-ed!

A fürdőbe érve bezártam magam mögött az ajtót – sosem lehet tudni. Megtámaszkodtam a mosdó felett, hideg vizet fröcsköltem az arcomra, és próbáltam összeszedni magam. Oké, ez csak egy kis buli, mi pedig még mindig a legjobb barátok vagyunk a világon. Semmi több. Ő még mindig baby.

Hát pont ez a baj...

Halkan sóhajtottam, majd levettem a farmerom, és helyette magamra ráncigáltam egy fekete necc harisnyát, és belebújtam az irdatlanul feszülő, fekete kilencvenes évekbeli bőrruciba, ami elég mélyen dekoltált volt. Bámultam magamat a tükörben. Mint egy rossz ribanc! – nevettem. – Hát, elméletileg, akit megformálok, az sem volt sokkal jobb...

Jót mosolyogva fogtam össze hajamat egy kontyba, hogy aztán a szőke paróka tökéletesen fedje az eredeti tincseimet. Oké, most már határozottan brutálisan néztem ki. Belebújtam a fekete magas sarkúmba, majd a sminkeim után nyúltam. Az ajkamat élénkvörösre festettem, és jól el is maszatoltam, hogy tökéletes legyen a „futott-ribanc” effektus.

Megigazítottam magamon az irritáló szőke hajkoronát, majd egy utolsó pillantást vetve a tükörben álldogáló önmagamra visszaindultam Jayhez.

Amint nyílt az ajtó, eltátotta a száját. Szerintem meg sem ismert... Szólni sem tudott. Talán jobb is.

- Ez... – motyogta.

- Csitt! – nevettem, majd odahajoltam hozzá, és jó nagy, cuppanós puszikat adtam a nyakára.

- Ezt meg? – kérdezte zihálva, zavartan.

- Kellenek a rúzsfoltok a nyakadra! Így leszünk eredeti ősrockerek! – Feltartottam a kezemet, ő pedig lepacsizott velem.

- Sosem gondoltam volna, hogy a suli utolsó évében a jelmezbálon Courtney Love-nak, és Kurt Cobainnak öltözünk be... De határozottan tetszik!

Barátságszilánkok - 11. fejezet

11. fejezet – Mámor

Jay szemszöge:

Elég volt egy szempillantás ahhoz, hogy végleg összetörjön bennem minden, majd – mintha mi sem történt volna – megint egy darabban legyen. Corie arcán egymást kergették a fájdalmat kifejező érzelmek. Rettenetes volt látni őt ilyen állapotban, legszívesebben mindent visszacsinálnék. De sajnos nem lehet. Megtörtént. Semmin nem tudok változtatni, ami már elmúlt, csak azzal segíthetek a dolgokon, ha másként cselekszem jókor, jó időben. És biztosan tudtam, hogy ez a legjobb alkalom.

Mozdulatlanul állt az ajtóban, és várt valamire. Meg kellett volna törnöm a csendet kettőnk között, szólnom kellett volna… de akkor eltörött volna mécses mindkettőnknél. Bár ez rajta is látszott, hogy már nem egyszer fordult elő a napokban.

Újra könnyek gyűltek a szemembe, de nem hagytam hogy lássa, nem akartam növelni azt a szomorúságot, ami így is nyomta a lelkét. A hibás egyedül én vagyok, ha mindent másképp csinálok, nem történt volna ez.

Hirtelen pattanok fel az ablakból, meglepődni sincs ideje, már a karjaimba is zárom. Olyan törékeny, eddig észre sem vettem… én bolond majdhogynem összeroppantom. Jelét viszont nem adja, hogy kárt tettem volna benne, így csak kicsit engedek a szorításon. Olyan jó, békés megint a közelemben tudni. Összerakni azt, hogy „én”, és „ő” egy olyan csodálatos dologgá, hogy „mi”. Tudom, hogy érzi; az felfoghatatlan lenne, ha nem létezne már számára. Bár lehetetlen… ha így lenne, most nem jött volna ide.

Engedek a könnyeimnek, de ezek most örömkönnyek. Felrobbannék, ha vissza kéne tartanom őket. Halkan kezdek zokogni a vállán, mikor végre viszonozza az ölelésem. Megtörtem, végem van, de ő itt van velem. Semmi bajom nem eshet. Ez mindig is így volt, és csak most fogom fel, mennyire nélkülözhetetlen az életemben.

Azon kapom magam, hogy kezdek másképp viselkedni. Nem értem hogyan, de átjár valami kellemes, ahogy megérzem Corie illatát. Körülölel, megvéd, elvarázsol. Nagyot sóhajtok, és kissé talán le is nyugszom.

Ez már nem egyszer történik velem. Kezdek félni, mi van, ha másképp nézek, gondolok rá? Pedig most határozottan így van…

Ahogy hallom halk zokogását, amit eddig elnyomott a sajátom, valami megmozdul bennem. Valami… idegen…

Nem vagyok képes uralkodni magamon, elvesztettem az irányítást, és talán rosszat cselekszem, de nem bírom megállni, hogy ne simítsam lassan arcom az övéhez. Apró mozdulat, mégis másmilyen, ez teljesen világos. Innentől csak egy lépés, hogy kezeim finoman hátán kalandozva nyugtassák, s azt suttogjam fülébe, hogy minden rendben van, sajnálom és bocsásson meg. Egy lépés… amit megteszek. Fáj a fejem, küszködök a talpon maradással, de ez könnyen megy. A világ legtermészetesebb dolgának tartom, hogy ezt teszem.

Egész kicsit eltol magától, hogy a szemembe nézhessen. Látom rajta, hogy bűntudata van, még mindig kínozza magát. Hogy hozhatnám ezt helyre? Ötletem sincs, már régóta nem gondolkozok. Mint ahogy akkor sem, mikor két kezem közé veszem arcát, és lassan felé hajolok…

Corie szemszöge:

Elmondani sem tudnám, hogy mennyire furcsán éreztem magamat a karjaiban. Egyáltalán nem rosszul, sőt... Csak most más volt. Nagyon más. Szinte éreztem a zsigereimben, hogy mindvégig erre a pillanatra vártam, hogy már égtem a vágytól, hogy minél inkább a közelében lehessek...

A hátamat simogatta, ezzel nyugtatott, miközben a könnyeink csendesen gördültek végig az arcunkon. Megható, csodálatos pillanat volt ez. Ilyenkor érzem azt, hogy néha bizony megéri néhány napig szenvedni, ha hasonló szeretetet kapsz érte, mint a mostani. Őrülten hangzik, tudom, de éreztem a felém áradó hullámokat. Kitörtek a testéből, és felém áramlottak... én pedig magamba szívtam őket, jó mélyen.

Egyszer csak óvatosan maga felé fordított, én pedig elhúzódtam tőle kissé. Meredten néztünk a másik szemébe, onnan próbáltuk meg kiolvasni a helyes választ a kérdéseinkre. Ha valamilyen irreális úton-módon nem tudnám, hogy Baby a legjobb barátom, és szinte testvéremként szeretem, akkor arra gondolnék, hogy mennyire jó lenne most a puha, hívogató, hamvas ajkait csókolni.

Corie, nem, nem, nem! Miket beszélsz te? Hogy gondolhatsz ilyet? Közvetlenebb fizikai kapcsolatba kerülni vele? Az maga lenne a... mámor... Basszus! Nem lehet, hogy ilyen szinten vágyom rá, arra, hogy tudjam milyen csókjának íze. Megőrültem volna? Hiszen, hiszen kiskorunk óta elválaszthatatlanok vagyunk, nem kéne egy ilyen bolondsággal elrontani! De, jaj, annyira vágyom rá...

Jay fejében is hasonló gondolatok pereghettek le, ezt sejtettem. Leginkább akkor vált előttem ez az idea nyilvánvalóvá, amikor arca vészesen közelíteni kezdett az enyém felé.

- Baby... – suttogtam zihálva az utolsó pillanatban. – Ezt... ne rontsuk el. Legjobb barátok vagyunk, ez fontosabb annál.

Egyik kezével végigsimított az arcomon, letörölt pár könnycseppet, és félresöpört néhány kósza tincset.

- Melyik törvény írja elő, hogy a legjobb barátoknak nem szabad néha csókolózniuk? – kérdezte teljesen átszellemülten. Halványan elmosolyodtam, hiszen tényleg igaza volt. Sehol sem szabály az, hogy akik ilyen jóban vannak, mint mi, ne csinálhatnának ilyeneket.

- Akkor... mire vársz még?

Baby arcán pajkos félmosoly suhant át, majd közelebb vont magához engem, és aprócska, finom puszit hintett az ajkaimra. Eufórikus érzés lett rajtam úrrá, amint megéreztem ajkainak selymességét.  Önző módon többet akartam, jóval többet, ezért elvakultan vontam magamhoz közelebb őt. Neki sem kellett kétszer a tudtára adni, hogy mit akarok... Ajkaink szinkronban nyíltak el, és kezdtek őrjítő, végtelen táncba a másikéval. Csókoltam, haraptam, pusziltam... Mindennél jobban vágytam azt, ami éppen zajlott kettőnk között.