2011. augusztus 24., szerda

Barátságszilánkok - 19. fejezet

19. fejezet – Őrültek

Corie szemszöge:

Nem tudtam eldönteni, hogy melyik pillanatban leplezzem le a kis összeesküvésünket Baby ellen. Miközben azt ecsetelte, hogy mennyire megijedt, amikor hallott a mólónál, és hogy kezd minden egyre rosszabb lenni, ráadásul nem találja a mobilját sem – megjegyezném, hogy a tó közepén lengedezik egy csónakban –, arra gondoltam, eljött a tökéletes pillanat. De mégsem jött el.

Fél óra körözés után már kezdett fájni a lábam, és alig bírtam megjátszani a megtört nő szerepét, ezért kezdtem feladni. Még szerencse, hogy Jayben sokkal több erő volt, mint bennem. Leültem az egyik kidőlt fára, és mélyeket lélegeztem, miközben ő hősiesen állt mellettem.

- Baj van? – kérdezte.

- Nem, csak nagyon fáj a lábam. Egy kicsit maradjunk itt, jó?

- Oké.

A rövid válasz után hallgattunk körülbelül tíz percig, majd Baby felkapta a fejét, mert zörgést hallott az egyik irányból. Kiadta parancsba, hogy én maradjak itt, csak üljek csendben, és ő majd később visszajön. Egy horrorfilmben ez a mondat sosem jelentett jót.

Mindegy, én tudtam, hogy semmi baja nem lehet, hiszen az egész csak egy átverés, így ráhajoltam a kezemre, és onnan kémleltem a sötétséget. Néhány szúnyogon kívül, amelyek elsuhantak a fülem mellett, semmit nem hallottam. Talán jobb is volt így.

Ha még nem vesztettem el az időérzékemet, és minden számításom pontos volt, fél órát ültem ott egyedül. Igen, felet! Jay nem jött vissza, de még a közelben sem járt senki. Úgy gondoltam, hogy ideje kézbe venni az irányítást és leleplezni az akciót.

Visszaindultam hát a táborhelyünkre, figyelve arra, hogy hova lépek. Továbbra is minden nyugodt volt. A Hold világított, és a fénye volt olyan erős, hogy azért lássak is valamit. De amikor elhaladtam a mólon, valami olyasmit láttam a nyugodt felszínen, amitől teljesen kiborultam.

Valaki ott lebegett! A móló széléhez szaladtam, miközben hangosan kiabáltam, hogy valaki segítsen. Ugyan, mégis ki tette volna, amikor az év legbalfékebb játékát játszottuk? Rettegtem attól, hogy az alak Jay lehet. Ugyan, ki más lenne? Mindenki a helyén volt, csak ő kószált össze-vissza idekint.

Kezdett elhatalmasodni rajtam a pánik. Az este folyamán először én is megijedtem. Rögtön átértékelődött az egész helyzet, és már nem is volt olyan buli szívatni másokat. Lerúgtam a cipőmet magamról, lehúztam a farmeromat és beugrottam a vízbe. Hideg volt! Hajaj, de még mennyire, hogy hideg! Mint egy eszeveszett kezdtem az alak felé úszni, nagy zajt csapva magam körül, nem törődve semmivel.

Elég messze volt tőlem, és nagyon lassan haladtam, mert a lábam állandóan beleakadt a hatalmas hínárokba, és ilyenkor rendszerint elszörnyedtem. Hozzáértek a bőrömhöz, elborzasztottak! Végül legyőzve minden nehézséget odaértem, és megláttam, hogy ki volt a vízen lebegő idegen... Hát senki! Egy felfújható baba, akire valami sötét cuccot adtak!

Ekkor kezdett nagyon gyanús lenni az egész. Hogy került ez ide? És mikor? Mintha csak egy isteni hang súgta volna, hogy forduljak meg, úgy cselekedtem. A mólon ott állt a teljes Rathbone család karöltve az enyémmel.

Kifelé kezdtem úszni, miközben hangosan kiabáltam ki nekik. Ahogy egyre közelebb értem, láttam, hogy alig bírják visszatartani a nevetésüket. Hát erre ment ki az egész? Mindenki tudott mindenről – főként Jay –, és csak az volt a terv, hogy velem kitoljanak? Ezért még számolunk!

Odaérve Jay elkapta a kezemet, és kihúzott a mólóra, miközben jó alaposan végigmért. Halkan ezt suttogta:

- Most kvittek vagyunk...

Jay szemszöge:

A mi kis kettős csínyünk elnyerhette volna az Oscart is, annyira jól sikerült. A hősnőnk pedig kellően el van árasztva a rajongói kedveskedésekkel, amik kezdenek nagyon az agyára menni.

- Corie, azért ismerd be, hogy zseniális hecc volt! – Dőlt neki finoman Kelly a főduzzogónak. Próbált javítani a helyzeten, de semmi értelme nem volt. Én már tudtam, hogy ezt még csúnyán visszakapjuk, és nem is kell sokáig várnunk rá. Szóval, azt hiszem, ma nem alszom.

- Te voltál a legnagyobb áruló! – jelentette ki Corie, és egy gyilkos pillantást vetett a nővéremre, de aztán egyből el is mosolyodott. – Ha nem szeretnélek ennyire, meg tudnálak fojtani egy fűszállal!

- Na, végre egy pozitív érzelem nyilvánul meg az arcodon. – Huppantam le mellé. – Itt a tűz, a csillagok, a jó kaja... hagyjuk az egészet és érezzük jól magunkat.

Ahogy felém fordult, és megpillantottam a szemeiben szikrázó dühöt, megbizonyosodhattam róla, hogy ő távolról sem gondolja így. Kicsit megszeppentem, talán túl messzire mentünk. Corie amilyen acélosnak tűnik, éppen annyira sebezhető, és én szemét ott bántottam, ahol a legjobban fájt neki.

- Rám haragszol a legjobban, igaz? – kérdeztem halkan. Bólintott, és minden eddiginél csúnyábban nézett rám. Ha nem tudtam volna, hogy nem, akkor azt hiszem, azért kezdett el fájni a homlokom, mert képzeletben már milliószor fejbevágott, és ez most kivetült rám. Tehát ezek szerint szemmel nem ölni, hanem verni lehet… Corie bebizonyította. – Ugyan, gyere ide. – Azzal tettem egy próbálkozást arra, hogy átölelem kissé még mindig vacogó testét, de eltolt magától, majd elém állt és higgadtan a képembe kezdett magyarázni.

- Ha tudnád, ha csak egy csöppnyi elképzelésed lenne róla, hogy mennyire megbántottál, most nem mertél volna idejönni mellém. Tudod, elviseltem volna bárkitől innen, hogy ebben részt vesz, de hogy pont te játszod meg magad előttem annyira, hogy lassan kezdek aggódni. Pedig végig tudtál mindent... – Hirtelen megakadt, és behunyta a szemét. Nem tudta összefoglalni mit érez. Hogy hibáztattam-e? Nem. Már teljesen biztos voltam benne, hogy tudok kegyetlen lenni. Az pedig elszomorított, hogy vele. Kinyitotta a szemét és közelebb hajolt, szinte már éreztem a leheletét, ahogy suttogott. – Szörnyű vagy, Rathbone. – Azzal fogta magát és elvonult a sátrába.

Szörnyű érzések kerülgettek, nyaggattak, szétcincáltak. Bűntudatom volt, nem is kicsi. Valamit tennem kellett, hogy Corie megbocsásson, mert így nem bírom ki a kempingezést. Sose viseltem jól, ha összevesztünk, ez pedig nagyon mélyre ütött.

Morfondíroztam néhány percig, bámultam a tüzet. Senki nem mert hozzám szólni. Jól is tették. Épp el voltam foglalva a kis lángocskák táncával, hátha ők megsúgják nekem, mit kell tennem. Amikor biztos voltam benne, hogy még rám köhögni se fognak, felálltam, majd határozott léptekkel Corie-ék sátra felé indultam. Nem mertem berontani, azzal csak azt értem volna el, hogy kapok egy pofont az ábrázatomba. Leguggoltam, és társalgást kezdeményeztem.

- Öö... figyelj, beengedsz? – Remek, Jay, csak így tovább, és tuti, hogy akár felmászhatsz a legmagasabb fára tök meztelenül, mint egy Tarzan, akkor sem fogsz bebocsátást nyerni.

- Hagyj békén.

Na, mit mondtam? Valami eredetibb szöveg kell.

- Corie, elismerem, hülye voltam. Nagyon nem szeretnék rosszban lenni veled, de nem is ez a legrosszabb, hanem hogy szomorúnak látlak. Kérlek, engedj be, hogy nyugisan megbeszéljük.

Kis mozgolódást hallottam bentről, a következő pillanatban pedig Corie feje kukucskált ki a sátorból.

- Ajánlom, hogy ne hagyjon cserben a beszélőkéd, Baby. – Győztem! Ez az. Bemásztam hozzá, mögöttem pedig visszacipzározta a bejáratot.

- Nos... – kezdtem. Folytatni már nem tudtam. Egymással szemben ültünk törökülésben, megvolt vagy egy méter is a távolság. Úgy éreztem magam, mint egy kisegér, akit sarokba szorít a nagy oroszlán, és minden áron el akarja venni tőle a sajtját. Csakhogy itt most nem a sajtomat féltettem, hanem Corie-t. Az oroszlán pedig minden egyes rosszul megfogalmazott mondatomban fog megjelenni, közeledni, majd ellehetetleníti a békülést. – Nem kérem, hogy azonnal bocsáss meg, bár semmitől nem lennék boldogabb. Most csak annyit kérdezek, hogy mivel tudnálak kibékíteni legalább annyira, hogy ne fájjon a tekinteted? Mert hidd el, iszonyatos érzés.

- Nem tudom, Jay… talán csak ígérd meg, hogy többé nem fordul elő. Aztán mesélhetsz hogyan élted meg, és én is elmondom. – Ez egy hosszú beszélgetés lesz...

- Corie, a szavamat adom neked. Soha nem taposok még egyszer így, és sehogy se a lelkedbe szándékosan.

- Szándékosan?

- Tudod, ha azt ígérem, hogy soha többé nem bántalak meg semmivel, az már most el van veszve, mivel nem garantálhatom, hogy nem fogunk még összekapni – magyarázkodtam fejvakarva.

Egy apró mosolyra görbült a szája széle, aminek őszintén örültem. De a java csak most jön.

2011. augusztus 4., csütörtök

Barátságszilánkok - 18. fejezet

18. fejezet – Kegyetlen játékok

Jay szemszöge:

Jó ég, eddig komolyan azt hittem, hogy én leszek ennek a kis kiruccanásnak a legnagyobb áldozata. Úgy látszik tévedtem. Elképzelésem sincs, mi lehet rosszabb annál, mint eltűnni egy ilyen dzsindzsás erdőben éjszaka. Néha még az udvarunkra is parázok kimenni este, főleg a horrorozós estéink után – de ez hétszáz pecsétes titok.

Mindenki másfele kereste Kellyt, így elszórtan bevilágítottunk egy jó nagy teret az erdőből a zseblámpákkal. Nos, az enyém épp kezdett merülni. Ezzel ellentétben a félelmem egyre gyorsabban növekedett egész addig, amíg ki nem adtam egy ordítással köszönhetően Corie-nak.

- Bocsi, Baby – nézett rám ártatlanul. – Nem akartalak megijeszteni.

- Hát tudod, ha nem néznél ki úgy, mint egy trutymószörny, talán nem ijedtem volna meg ennyire.

- Nagyon vicces. Mi itt komoly mentőakciót hajtunk végre, te meg most lövöd el a poénrakétáid…

- Jó-jó, igazad van – vágtam a szavába. – Hol is csúsztatok le pontosan?

- Arra, Mr. Indiana Jackson! – Mutatott a hátam mögé.

- Na, most ki poénkodik? – vigyorogtam át a vállam fölött, és megragadtam Corie kezét. – Gyere, nem szeretném, ha te is elvesznél.

Gyalogoltunk néhány métert, aztán Corie meggondolta magát az irányt illetően, majd újra… és harmadjára is.

- Tudod egyáltalán merre van az az arra? – Válaszként csak mosolygott rám, és hümmögött. – Gondoltam. Legjobb lesz, ha megkeressük anyáékat.

Hirtelen mozdultunk, teljesen ellenkező irányba, és mivel erősen fogtam Corie kezét, visszarántottuk egymást, végül pedig a földön landoltunk. Ez több szempontból is előnytelen volt. Egyrészt beleállt néhány nem kívánt izé a hátsómba, másrészt túl testközeli állapotba kerültünk kalandortársammal. Csak pislogtunk egymásra, de ő gyorsabban kapcsolt, hogy változtatni kéne a pozíción, így megpróbálta feltornázni magát. Ez úgy sikerült, hogy izomból beletenyerelt a hasamba.

- Jay, ne haragudj! Nagyon fájt?

- Csak ne ismételd meg – nyöszörögtem.

Szenvedésemet egy sikoly fojtotta belém, és mindketten egyszerre iramodtunk meg a hang irányába. Ahogy csak tudtam szaladtam, és lestem visszafelé is, hogy Corie megvan-e még. Kis futás után hirtelen álltam meg egy fa előtt, Corie pedig belém ütközött.

- Miért álltál meg?

- Ezt nézd! – Világítottam a fára, aminek egyik ágáról édesanyám pulcsija lógott le. Na, most tényleg elkezdtem félni…


Corie szemszöge:

- Én arra megyek – leheltem kétségbeesetten, miután megtaláltuk azt a pulcsit a fára akadva.

Baby nagyon nem támogatta az ötletet, miszerint váljunk szét, de én hajthatatlan voltam. Én voltam a terv utolsó része, a végső célpont.

- Nem tartom jó ötletnek, Corie! – szorította meg a kezemet. – Ha te is eltűnsz?

- Tudok magamra vigyázni! – ígértem. – Később találkozunk!

Bólintott, majd még egy utolsó pillantás után a kétségbeesett zöld szempárba, elindultam a tábor felé.

A haditerv az volt, hogy körülbelül fél óráig várok, majd a stégre rohanok, sikítozom és Jay nevét kiáltom, majd bedobok a vízbe egy követ, hogy azt higgye, én voltam az. Később persze feltűnök, addigra pedig mindenki rejtélyesen „elveszik a sűrűben.”

Fél óráig ültem a sátram mögött, már majdnem felemésztett az unalom, amikor úgy gondoltam, hogy ideje cselekedni. A mólóra rohantam, vettem egy mély levegőt, és vérfagyasztó hangon kiabálni kezdtem.

- Jackson! Neeeeeeeeeeee! Jackson!

Hallottam, hogy visszakiabálja a nevemet, majd bedobtam azt a nagy követ a tóba – egyébként tök nagy volt a csattanás –, és indultam, hogy menedéket keressek magamnak. De látni is akartam az eseményeket, ezért az egyik közeli fa mögött megbújva figyeltem az elemlámpával hadonászó Babyt.

- Ne – zihálta, és a tóra meredt. – Ne, ne, ne, ne, ne, ezt ne... Csak ezt ne – motyogott magában. – Corie! Corie, hercegnőm, hol vagy? – kérdezte kétségbeesett hangon.

Körülbelül ott tartottam, hogy mindjárt kiugrom, és elmondom neki, hogy csak játék az egész. Ahogy ott állt teljesen letörten, engem várva, azt éreztem, megszakad érte a szívem.

Már éppen a terv teljes elrontásával cselekedtem volna valamit, amikor elrohant a másik irányba. Nekivetettem a hátamat a fatörzsnek, és mélyeket lélegeztem. Oké, hamarosan vége, és akkor majd ő is látja, hogy senkinek nem lett semmi baja. A lelkem megnyugtatására éppen elég volt ez a szöveg, szóval nem is gondolkozva cselekedtem tovább.

A pulcsimat a sátramban hagytam, és végigszaggattam magamon az atlétámat, majd még egyszer meghemperegtem a sárban. Csodálatosan nézhettem ki, tényleg. Az akció után Jay fogja megmosni a hajamat, az tuti! Én nem vállalkozom rá, hogy a nagy sárdarabokat kiszedjem...

- Baby! – rohantam ki ordítva a fák közül, egyik kezemmel az oldalamat fogva. Ügyeltem arra, hogy sántítsak is. Jó sok horrorfilmet végignéztem, és ki is töltöttem régebben egy tesztet, amiben az jött ki, hogy én vagyok a túlélő. Jó ómen. – Baby!

Nem igazán jött semmi válasz, én pedig kezdtem egyre rosszabbul érezni magamat a sok futástól, de azért tovább kiabáltam. Nemsokára elértem a kívánt hatást, Jay megérkezett.

- Corinne! – kiáltott rám rémülten. – Úristen, jól vagy? Megsebesültél, fáj valahol? Miért fogod az oldaladat? Valaki megütött? És a lábad!

- Jól vagyok – kezdtem sírós hangon. – Jól vagyok...

- Bántott valaki? – faggatott tovább, és maga felé fordította az arcomat.

- Csak akart, de... A köríves rúgásom még mindig a régi, így elfutottam.

- Ó! – húzott a mellkasához, miközben a hajamat simogatta. – Tudtam én, hogy egyszer hasznát fogod venni a tanításomnak!