Barátságszilánkok - 18. fejezet

18. fejezet – Kegyetlen játékok

Jay szemszöge:

Jó ég, eddig komolyan azt hittem, hogy én leszek ennek a kis kiruccanásnak a legnagyobb áldozata. Úgy látszik tévedtem. Elképzelésem sincs, mi lehet rosszabb annál, mint eltűnni egy ilyen dzsindzsás erdőben éjszaka. Néha még az udvarunkra is parázok kimenni este, főleg a horrorozós estéink után – de ez hétszáz pecsétes titok.

Mindenki másfele kereste Kellyt, így elszórtan bevilágítottunk egy jó nagy teret az erdőből a zseblámpákkal. Nos, az enyém épp kezdett merülni. Ezzel ellentétben a félelmem egyre gyorsabban növekedett egész addig, amíg ki nem adtam egy ordítással köszönhetően Corie-nak.

- Bocsi, Baby – nézett rám ártatlanul. – Nem akartalak megijeszteni.

- Hát tudod, ha nem néznél ki úgy, mint egy trutymószörny, talán nem ijedtem volna meg ennyire.

- Nagyon vicces. Mi itt komoly mentőakciót hajtunk végre, te meg most lövöd el a poénrakétáid…

- Jó-jó, igazad van – vágtam a szavába. – Hol is csúsztatok le pontosan?

- Arra, Mr. Indiana Jackson! – Mutatott a hátam mögé.

- Na, most ki poénkodik? – vigyorogtam át a vállam fölött, és megragadtam Corie kezét. – Gyere, nem szeretném, ha te is elvesznél.

Gyalogoltunk néhány métert, aztán Corie meggondolta magát az irányt illetően, majd újra… és harmadjára is.

- Tudod egyáltalán merre van az az arra? – Válaszként csak mosolygott rám, és hümmögött. – Gondoltam. Legjobb lesz, ha megkeressük anyáékat.

Hirtelen mozdultunk, teljesen ellenkező irányba, és mivel erősen fogtam Corie kezét, visszarántottuk egymást, végül pedig a földön landoltunk. Ez több szempontból is előnytelen volt. Egyrészt beleállt néhány nem kívánt izé a hátsómba, másrészt túl testközeli állapotba kerültünk kalandortársammal. Csak pislogtunk egymásra, de ő gyorsabban kapcsolt, hogy változtatni kéne a pozíción, így megpróbálta feltornázni magát. Ez úgy sikerült, hogy izomból beletenyerelt a hasamba.

- Jay, ne haragudj! Nagyon fájt?

- Csak ne ismételd meg – nyöszörögtem.

Szenvedésemet egy sikoly fojtotta belém, és mindketten egyszerre iramodtunk meg a hang irányába. Ahogy csak tudtam szaladtam, és lestem visszafelé is, hogy Corie megvan-e még. Kis futás után hirtelen álltam meg egy fa előtt, Corie pedig belém ütközött.

- Miért álltál meg?

- Ezt nézd! – Világítottam a fára, aminek egyik ágáról édesanyám pulcsija lógott le. Na, most tényleg elkezdtem félni…

Corie szemszöge:

- Én arra megyek – leheltem kétségbeesetten, miután megtaláltuk azt a pulcsit a fára akadva.

Baby nagyon nem támogatta az ötletet, miszerint váljunk szét, de én hajthatatlan voltam. Én voltam a terv utolsó része, a végső célpont.

- Nem tartom jó ötletnek, Corie! – szorította meg a kezemet. – Ha te is eltűnsz?

- Tudok magamra vigyázni! – ígértem. – Később találkozunk!

Bólintott, majd még egy utolsó pillantás után a kétségbeesett zöld szempárba, elindultam a tábor felé.

A haditerv az volt, hogy körülbelül fél óráig várok, majd a stégre rohanok, sikítozom és Jay nevét kiáltom, majd bedobok a vízbe egy követ, hogy azt higgye, én voltam az. Később persze feltűnök, addigra pedig mindenki rejtélyesen „elveszik a sűrűben.”

Fél óráig ültem a sátram mögött, már majdnem felemésztett az unalom, amikor úgy gondoltam, hogy ideje cselekedni. A mólóra rohantam, vettem egy mély levegőt, és vérfagyasztó hangon kiabálni kezdtem.

- Jackson! Neeeeeeeeeeee! Jackson!

Hallottam, hogy visszakiabálja a nevemet, majd bedobtam azt a nagy követ a tóba – egyébként tök nagy volt a csattanás –, és indultam, hogy menedéket keressek magamnak. De látni is akartam az eseményeket, ezért az egyik közeli fa mögött megbújva figyeltem az elemlámpával hadonászó Babyt.

- Ne – zihálta, és a tóra meredt. – Ne, ne, ne, ne, ne, ezt ne... Csak ezt ne – motyogott magában. – Corie! Corie, hercegnőm, hol vagy? – kérdezte kétségbeesett hangon.

Körülbelül ott tartottam, hogy mindjárt kiugrom, és elmondom neki, hogy csak játék az egész. Ahogy ott állt teljesen letörten, engem várva, azt éreztem, megszakad érte a szívem.

Már éppen a terv teljes elrontásával cselekedtem volna valamit, amikor elrohant a másik irányba. Nekivetettem a hátamat a fatörzsnek, és mélyeket lélegeztem. Oké, hamarosan vége, és akkor majd ő is látja, hogy senkinek nem lett semmi baja. A lelkem megnyugtatására éppen elég volt ez a szöveg, szóval nem is gondolkozva cselekedtem tovább.

A pulcsimat a sátramban hagytam, és végigszaggattam magamon az atlétámat, majd még egyszer meghemperegtem a sárban. Csodálatosan nézhettem ki, tényleg. Az akció után Jay fogja megmosni a hajamat, az tuti! Én nem vállalkozom rá, hogy a nagy sárdarabokat kiszedjem...

- Baby! – rohantam ki ordítva a fák közül, egyik kezemmel az oldalamat fogva. Ügyeltem arra, hogy sántítsak is. Jó sok horrorfilmet végignéztem, és ki is töltöttem régebben egy tesztet, amiben az jött ki, hogy én vagyok a túlélő. Jó ómen. – Baby!

Nem igazán jött semmi válasz, én pedig kezdtem egyre rosszabbul érezni magamat a sok futástól, de azért tovább kiabáltam. Nemsokára elértem a kívánt hatást, Jay megérkezett.

- Corinne! – kiáltott rám rémülten. – Úristen, jól vagy? Megsebesültél, fáj valahol? Miért fogod az oldaladat? Valaki megütött? És a lábad!

- Jól vagyok – kezdtem sírós hangon. – Jól vagyok...

- Bántott valaki? – faggatott tovább, és maga felé fordította az arcomat.

- Csak akart, de... A köríves rúgásom még mindig a régi, így elfutottam.

- Ó! – húzott a mellkasához, miközben a hajamat simogatta. – Tudtam én, hogy egyszer hasznát fogod venni a tanításomnak!