Barátságszilánkok - 19. fejezet

19. fejezet – Őrültek

Corie szemszöge:

Nem tudtam eldönteni, hogy melyik pillanatban leplezzem le a kis összeesküvésünket Baby ellen. Miközben azt ecsetelte, hogy mennyire megijedt, amikor hallott a mólónál, és hogy kezd minden egyre rosszabb lenni, ráadásul nem találja a mobilját sem – megjegyezném, hogy a tó közepén lengedezik egy csónakban –, arra gondoltam, eljött a tökéletes pillanat. De mégsem jött el.

Fél óra körözés után már kezdett fájni a lábam, és alig bírtam megjátszani a megtört nő szerepét, ezért kezdtem feladni. Még szerencse, hogy Jayben sokkal több erő volt, mint bennem. Leültem az egyik kidőlt fára, és mélyeket lélegeztem, miközben ő hősiesen állt mellettem.

- Baj van? – kérdezte.

- Nem, csak nagyon fáj a lábam. Egy kicsit maradjunk itt, jó?

- Oké.

A rövid válasz után hallgattunk körülbelül tíz percig, majd Baby felkapta a fejét, mert zörgést hallott az egyik irányból. Kiadta parancsba, hogy én maradjak itt, csak üljek csendben, és ő majd később visszajön. Egy horrorfilmben ez a mondat sosem jelentett jót.

Mindegy, én tudtam, hogy semmi baja nem lehet, hiszen az egész csak egy átverés, így ráhajoltam a kezemre, és onnan kémleltem a sötétséget. Néhány szúnyogon kívül, amelyek elsuhantak a fülem mellett, semmit nem hallottam. Talán jobb is volt így.

Ha még nem vesztettem el az időérzékemet, és minden számításom pontos volt, fél órát ültem ott egyedül. Igen, felet! Jay nem jött vissza, de még a közelben sem járt senki. Úgy gondoltam, hogy ideje kézbe venni az irányítást és leleplezni az akciót.

Visszaindultam hát a táborhelyünkre, figyelve arra, hogy hova lépek. Továbbra is minden nyugodt volt. A Hold világított, és a fénye volt olyan erős, hogy azért lássak is valamit. De amikor elhaladtam a mólon, valami olyasmit láttam a nyugodt felszínen, amitől teljesen kiborultam.

Valaki ott lebegett! A móló széléhez szaladtam, miközben hangosan kiabáltam, hogy valaki segítsen. Ugyan, mégis ki tette volna, amikor az év legbalfékebb játékát játszottuk? Rettegtem attól, hogy az alak Jay lehet. Ugyan, ki más lenne? Mindenki a helyén volt, csak ő kószált össze-vissza idekint.

Kezdett elhatalmasodni rajtam a pánik. Az este folyamán először én is megijedtem. Rögtön átértékelődött az egész helyzet, és már nem is volt olyan buli szívatni másokat. Lerúgtam a cipőmet magamról, lehúztam a farmeromat és beugrottam a vízbe. Hideg volt! Hajaj, de még mennyire, hogy hideg! Mint egy eszeveszett kezdtem az alak felé úszni, nagy zajt csapva magam körül, nem törődve semmivel.

Elég messze volt tőlem, és nagyon lassan haladtam, mert a lábam állandóan beleakadt a hatalmas hínárokba, és ilyenkor rendszerint elszörnyedtem. Hozzáértek a bőrömhöz, elborzasztottak! Végül legyőzve minden nehézséget odaértem, és megláttam, hogy ki volt a vízen lebegő idegen... Hát senki! Egy felfújható baba, akire valami sötét cuccot adtak!

Ekkor kezdett nagyon gyanús lenni az egész. Hogy került ez ide? És mikor? Mintha csak egy isteni hang súgta volna, hogy forduljak meg, úgy cselekedtem. A mólon ott állt a teljes Rathbone család karöltve az enyémmel.

Kifelé kezdtem úszni, miközben hangosan kiabáltam ki nekik. Ahogy egyre közelebb értem, láttam, hogy alig bírják visszatartani a nevetésüket. Hát erre ment ki az egész? Mindenki tudott mindenről – főként Jay –, és csak az volt a terv, hogy velem kitoljanak? Ezért még számolunk!

Odaérve Jay elkapta a kezemet, és kihúzott a mólóra, miközben jó alaposan végigmért. Halkan ezt suttogta:

- Most kvittek vagyunk...

Jay szemszöge:

A mi kis kettős csínyünk elnyerhette volna az Oscart is, annyira jól sikerült. A hősnőnk pedig kellően el van árasztva a rajongói kedveskedésekkel, amik kezdenek nagyon az agyára menni.

- Corie, azért ismerd be, hogy zseniális hecc volt! – Dőlt neki finoman Kelly a főduzzogónak. Próbált javítani a helyzeten, de semmi értelme nem volt. Én már tudtam, hogy ezt még csúnyán visszakapjuk, és nem is kell sokáig várnunk rá. Szóval, azt hiszem, ma nem alszom.

- Te voltál a legnagyobb áruló! – jelentette ki Corie, és egy gyilkos pillantást vetett a nővéremre, de aztán egyből el is mosolyodott. – Ha nem szeretnélek ennyire, meg tudnálak fojtani egy fűszállal!

- Na, végre egy pozitív érzelem nyilvánul meg az arcodon. – Huppantam le mellé. – Itt a tűz, a csillagok, a jó kaja... hagyjuk az egészet és érezzük jól magunkat.

Ahogy felém fordult, és megpillantottam a szemeiben szikrázó dühöt, megbizonyosodhattam róla, hogy ő távolról sem gondolja így. Kicsit megszeppentem, talán túl messzire mentünk. Corie amilyen acélosnak tűnik, éppen annyira sebezhető, és én szemét ott bántottam, ahol a legjobban fájt neki.

- Rám haragszol a legjobban, igaz? – kérdeztem halkan. Bólintott, és minden eddiginél csúnyábban nézett rám. Ha nem tudtam volna, hogy nem, akkor azt hiszem, azért kezdett el fájni a homlokom, mert képzeletben már milliószor fejbevágott, és ez most kivetült rám. Tehát ezek szerint szemmel nem ölni, hanem verni lehet… Corie bebizonyította. – Ugyan, gyere ide. – Azzal tettem egy próbálkozást arra, hogy átölelem kissé még mindig vacogó testét, de eltolt magától, majd elém állt és higgadtan a képembe kezdett magyarázni.

- Ha tudnád, ha csak egy csöppnyi elképzelésed lenne róla, hogy mennyire megbántottál, most nem mertél volna idejönni mellém. Tudod, elviseltem volna bárkitől innen, hogy ebben részt vesz, de hogy pont te játszod meg magad előttem annyira, hogy lassan kezdek aggódni. Pedig végig tudtál mindent... – Hirtelen megakadt, és behunyta a szemét. Nem tudta összefoglalni mit érez. Hogy hibáztattam-e? Nem. Már teljesen biztos voltam benne, hogy tudok kegyetlen lenni. Az pedig elszomorított, hogy vele. Kinyitotta a szemét és közelebb hajolt, szinte már éreztem a leheletét, ahogy suttogott. – Szörnyű vagy, Rathbone. – Azzal fogta magát és elvonult a sátrába.

Szörnyű érzések kerülgettek, nyaggattak, szétcincáltak. Bűntudatom volt, nem is kicsi. Valamit tennem kellett, hogy Corie megbocsásson, mert így nem bírom ki a kempingezést. Sose viseltem jól, ha összevesztünk, ez pedig nagyon mélyre ütött.

Morfondíroztam néhány percig, bámultam a tüzet. Senki nem mert hozzám szólni. Jól is tették. Épp el voltam foglalva a kis lángocskák táncával, hátha ők megsúgják nekem, mit kell tennem. Amikor biztos voltam benne, hogy még rám köhögni se fognak, felálltam, majd határozott léptekkel Corie-ék sátra felé indultam. Nem mertem berontani, azzal csak azt értem volna el, hogy kapok egy pofont az ábrázatomba. Leguggoltam, és társalgást kezdeményeztem.

- Öö... figyelj, beengedsz? – Remek, Jay, csak így tovább, és tuti, hogy akár felmászhatsz a legmagasabb fára tök meztelenül, mint egy Tarzan, akkor sem fogsz bebocsátást nyerni.

- Hagyj békén.

Na, mit mondtam? Valami eredetibb szöveg kell.

- Corie, elismerem, hülye voltam. Nagyon nem szeretnék rosszban lenni veled, de nem is ez a legrosszabb, hanem hogy szomorúnak látlak. Kérlek, engedj be, hogy nyugisan megbeszéljük.

Kis mozgolódást hallottam bentről, a következő pillanatban pedig Corie feje kukucskált ki a sátorból.

- Ajánlom, hogy ne hagyjon cserben a beszélőkéd, Baby. – Győztem! Ez az. Bemásztam hozzá, mögöttem pedig visszacipzározta a bejáratot.

- Nos... – kezdtem. Folytatni már nem tudtam. Egymással szemben ültünk törökülésben, megvolt vagy egy méter is a távolság. Úgy éreztem magam, mint egy kisegér, akit sarokba szorít a nagy oroszlán, és minden áron el akarja venni tőle a sajtját. Csakhogy itt most nem a sajtomat féltettem, hanem Corie-t. Az oroszlán pedig minden egyes rosszul megfogalmazott mondatomban fog megjelenni, közeledni, majd ellehetetleníti a békülést. – Nem kérem, hogy azonnal bocsáss meg, bár semmitől nem lennék boldogabb. Most csak annyit kérdezek, hogy mivel tudnálak kibékíteni legalább annyira, hogy ne fájjon a tekinteted? Mert hidd el, iszonyatos érzés.

- Nem tudom, Jay… talán csak ígérd meg, hogy többé nem fordul elő. Aztán mesélhetsz hogyan élted meg, és én is elmondom. – Ez egy hosszú beszélgetés lesz...

- Corie, a szavamat adom neked. Soha nem taposok még egyszer így, és sehogy se a lelkedbe szándékosan.

- Szándékosan?

- Tudod, ha azt ígérem, hogy soha többé nem bántalak meg semmivel, az már most el van veszve, mivel nem garantálhatom, hogy nem fogunk még összekapni – magyarázkodtam fejvakarva.

Egy apró mosolyra görbült a szája széle, aminek őszintén örültem. De a java csak most jön.