Barátságszilánkok - 16. fejezet

16. fejezet – Család... család...

Jay szemszöge:

- Jay, kisfiam, kelj fel! Hallod? Áh! Kelly, segíts, és keltsd fel az öcséd, még elkésünk miatta.

Tompán érzékeltem a külvilágot – nem, nem vagyok kábítószer hatása alatt, és nem, nem fogyasztottam a múlt éjjel alkoholt és füves cigit sem szívtam. Anyu hangját tisztán hallottam, de értelmet nem tudtam társítani a szavaihoz. Csak aludni akartam még egy kicsit. De ha egyszer anyu a nővéremet bízza meg azzal a feladattal, hogy ugrasszon ki az ágyból, akkor nincs kívánságműsor.

- Hé, te legifjabb és leglustább sarja a Rathbone családnak, ideje kimásznod a takaró alól!

- Hé, te legidősebb és legbosszantóbb női sarja anyánknak, masírozz ki a szobámból és hagyj aludni még egy kicsit! – morogtam vissza.

- Minek neveztél, tökmag?! – Az indulatos kérdésből ítélve két másodpercem volt, mielőtt borzalmas kínok által kerülök éberebb állapotba.

Kelly kedvelt ébresztése volt amikor kicsik voltunk, hogy rám ugrott és addig csiklandozott meg püfölt a párnával, amíg kénytelen voltam felkelni. Most, hogy felnőttünk, ez a művelet felér egy pankrátor-bemutatóval.

Már éreztem is, amint üvöltve landolt rajtam, mivel a bordáim majd szétrepedtek, és ami ezek után következik sem lesz jobb. Nagy szerencsémre viszont megcsörrent Kelly telefonja, mire reflexszerűen előkapta a zsebéből, széles vigyort vágott a kijelzőre nézve és kirohant azzal a mondattal, hogy úgysem úszom meg.

Tíz perccel később a lépcső aljára érve botlottunk egymásba.

- Hm, nem hittem volna, hogy felkelsz – mondta csalódottan.

- Majd megvárom, hogy még több porcikámban kárt tegyél, nem? – vigyorogtam vissza rá.

- Anyu fog mindjárt kárt tenni benned.

- Miért is?

- A kemping szó mondd neked valamit? – kérdezte gúnyos mosollyal az arcán.

- Jah, kirándulás, tábortűz… ilyesmi – ásítottam.

- És ha úgy mondom, hogy évenként megrendezett családi kemping?

Úgy világosodtam meg, mint amikor a medve kiér a barlangjából, és rájön, hogy már nincs tél.

- A jó… Megyek pakolni! – Azzal kettesével szedve a lépcsőfokokat rohantam vissza a szobámba. De eszembe jutott a tavalyi eset, tehát egy kérdést fel kellett tennem Kellynek. Így visszacsörtettem, komolyan mondom, ennyit egy nap nem megyek fel-le. – Coriék kész vannak már?

- Az előbb néztem ki, és már a második adagot pakolják a kocsiba.

- Nagyszerű! És mi hogy állunk? – Érdeklődésem azért volt fontos, mivel volt egy kis fogadásunk, miszerint, aki előbb kész van a csomagolással, azt a másik az első éjszaka kiszolgálja. Mondanom sem kell, hogy nem akartam megint én lenni a komornyik.

- Csak annyit mondok neked Jay, hogy szaladj!

Na, remek. A kezemben van a sorsom, már csak rám várnak. Indulj, Rathbone!

Corie szemszöge:

Majdnem a tüdőmet is kiköptem, mire kihordtam az összes cuccot a kocsiba. Anya korán keltett fel – pontosan két órája! –, szóval elég időm volt pakolászni. Ásítottam egy nagyot, és már tudtam, hogy kár volt hajnalig fent maradnom, hogy megnézhessem a Tizenhárom kísértet című filmet. Hiába imádtam azt a horrort gyerekkorom óta, lehet, most ki kellett volna hagynom.

- Hova mész, Corie? – kérdezte anya, amikor elfordultam az autótól, és egyenesen a lakás felé indultam.

- Gondoltam, iszom egy kakaót. Melyek után még azt sem hagytad.

- Óh, rendben – vigyorgott rám angyalian. – De aztán ne késlekedj! Hamarosan indulunk.

- Anya – sóhajtottam. – A Rathbone-ok még nagyon nincsenek készen, szóval nem is értem, hova ez a nagy sietség.

Megráztam a fejemet, majd az ismerős ház felé fordultam. Akarva-akaratlanul, az első dolog, amit kiszúrtam rajta, az Jay emeleti szobájának az ablaka volt. Kedvesen elmosolyodtam. Imádtam azt az őrültet.

Konyhába vonulásom után nem sokkal hallottam a jól ismert hangot felcsendülni a ház elől. Még azt is kristálytisztán észleltem, hogy csoszog. Nyilván, reggel mindig ezt csinálta.

- Szia, Rebeca! – köszönt kissé mély, rekedtes hangján. – Corie?

- Konyhában – kiáltotta vissza neki anya. Szerintem derékig elmerült a csomagtartóban, Jayre sem pillantott, valamit nagyon keresett.

- Hahó – szólt be az előszobába. – Corinne, merre vagy?

- Na, vajon megtalálsz, Baby? – kuncogtam, miközben felpattantam a konyhapultra.

Nem telt el tíz másodperc sem, de Jay hatalmas mosollyal az arcán az ajtóban toporgott. Jókedvűnek tűnt, és én is az voltam, mert láthattam végre. Közelebb sétált hozzám.

- Jó reggelt, hercegnőm – nyomott puszit a homlokomra. – Hogy s mint?

- Elég jól – válaszoltam, miközben belekortyoltam a kakaómba. – Csak fáradt vagyok, és nagyon korán van.

- Egyetértek – sóhajtott. – De majd ha odaértünk alszunk, rendben?

Majd kérdezés nélkül, mint aki simán megteheti – és simán megtehette egyébként –, kivette a bögrét a kezemből, és kiitta a tartalmát.

- Köszi! Anya úgysem csinál már nekem.

- Még szép, hogy nem! – Eltoltam magamtól és leugrottam a pultról. – Miért kéne csinálnia? Hány éves vagy, hat?

- Nem. De szeretem érezni, hogy kiszolgálnak. Ha már te ennyire elhanyagolsz – mondta megjátszva.

Még ha nem ismertem volna ennyire, akkor sem hiszem el, hogy ezt egy pillanatig is komolyan gondolta. Kuncogva hajoltam hozzá közelebb, a vállára döntöttem a fejemet, és mélyen beszívtam az illatát.

- Valami baj van? – kérdezte azonnal, mintha csak megérezte volna a még meg nem történt dolgokat. A még meg nem érzett érzelmeket.

- Nem. Csak hiányoztál.

- Te is nekem, és...

Még mondott volna valamit, ha anya hangja nem szakítja félbe közben. Az ajtóban állt, már menetkészen. Csak minket vártak.

- Gyerekek! – kiáltotta.

- Megyünk! – feleltük egyszerre, amin mindketten jót nevettünk. Nem is mi lennénk...

Amint kiértünk a kocsikhoz, Jay elsétált, hogy segítsen az anyukájának kihozni a hűtőtáskát, Kelly pedig egy határozott mozdulattal megragadta a kezemet.

- Corie! – szólt izgatottan. Rosszat sejtettem. – Van egy tervem! Benne vagy?