Barátságszilánkok - 17. fejezet

17. fejezet – Vadászles

Jay szemszöge:

Zötty… zötty… ez még nem az anyoncsicskáztatott tagjaim széthullásának a hangja. Nem, az majd sokkal rosszabb lesz. Ez a hang csupán egy kis rossz minőségű földút kontra családi autó koncert. Lassan fél órája ez megy, és keményebb, mint bármelyik vidámparki hinta. Igyekszem titokban tartani, hogy nem bírom az ilyesfajta megpróbáltatásokat, de ha már zöldülsz, úgy összerázott az autó, elég nehéz.

- Kisfiam, ideadnád a pendrive-ot? – szólt hátra anyu szegény marslakóra jobban, mint emberre emlékeztető fiának, vagyis nekem.

- Persze. – Kotorászni kezdtem az egyik zsákban, és meg is találtam a keresett tárgyat. Kicsit puhább volt, mint amilyenre emlékeztem, de kisebb gondom is nagyobb volt most ennél. – Tessék. – Nyomtam édesanyám kezébe a pendrive-ot.

- Jay – szólt halkan.

- Na, nem játssza le? – kérdeztem, miközben kibámultam az ablakon.

- Hát ezt nem is fogja. Nem kompatibilis. Vizsgáld csak meg közelebbről. – Azzal az orrom elé tartotta az addig pendrive-nak hitt tampont.

- Annyira örülök, hogy nem te vásárolsz be ilyesmiket, Jay – kezdte Kelly – a végén még pillanatragasztóval kenném be a lábam gyanta helyett.

A kocsiban ezt követően elég sokáig átvette az uralmat a röhögés, én pedig lapítottam, néha elvigyorodtam és próbáltam bent tartani, ami oda való.

Még a délelőtt folyamán megérkeztünk, kipakoltunk, Corie pedig természetesen megtudta, hogy mit ügyeskedtem. Jó pont, hogy végre jól éreztem magam, a marslakócskáim rendesen visszavonultak.

- Hé, Rathbone! Akarsz zenét hallgatni? – Huppant le mellém Corie egy kidőlt fatörzsre.

- Ezt már harmadjára sütöd el, az első kettő még vicces is volt, de kérlek, ne kínozz vele többet.

- Annyit kínozlak, amennyit akarlak, ugyanis mi nyertük a fogadást, emlékszel?

- Hogy is felejthetném el? – mosolyogtam rá. – Azért, ha valamilyen csoda folytán megesik rajtam a szíved, most ne engem küldj el tűzifát szedni. Ha kell le is térdelek, és megcsókolom a lábad.

- Még meglátjuk, Baby. De most megyek, segítek a nővérednek. Sátrat még mindig nem tud verni – nevetett fel, látva Kelly szerencsétlenkedését a rengeteg tartozékkal. – Addig pucolj hagymát a kajába.

- Hogy mit csináljak? – néztem rá hitetlenkedve.

- Hát fogd meg a kést, és pucold meg azokat a kis fehéres gömböket. – Mutatott egy nagy zacskóra mellettem. – És Baby…

- Igen?

- Ez parancs – vigyorgott rám a lehető legbosszantóbb módon.

Tehát megkezdődött, ettől a perctől fogva elsőszámú rabszolga vagyok. Most pedig kezdődjön a harc… csak a hagyma, egy kés és én…

Corie szemszöge:

- Sikerült lefoglalnod az öcsköst? – súgta oda Kelly, miközben megfelelő helyet keresett a sátrának.

- Igen, szóval ez a probléma kiütve.

- Mivel sikerült elérned, hogy nyugton maradjon?

- Ó – vigyorogtam gonoszul. – Most éppen főzni tanul.

- Ő fog főzni? Újabb tömegpusztító fegyver beélesítve...

- Dehogy fog! Nem őrültem meg. Még csak azt hiszi magáról. Meg sem fordult szegénykének a fejében, hogy egy újabb ördögi tervünk áldozata lesz.

- Azért ne sajnáld annyira! – bökött oldalba. – Túl fogja élni, hidd el.

- Tudom, hogy kemény gyerek – nevetgéltem. – Hiszen én képeztem ki!

Miután felállítottuk a sátrakat és közösen megfőztünk, Jay elővette a gitárját, és játszani kezdett rajta. Énekelgettünk, a hangulat elsőre nyugodtnak tűnhetett. Vagyis, Babyn kívül mindenki nyugodtnak hitte.

Megadtam Kellynek a jelet, aki a sátra felé vette az irányt, azzal a fedőszöveggel, hogy felvegyen egy pulcsit. Öt perc múlva tért vissza, és aprót bólintott. Oké, első feladat kipipálva. Kelly titkos küldetése az volt, hogy szedje össze Jay cuccait, tegye be egy csónakba, és lökje be jó erősen a tó közepe felé. Bele sem mertem gondolni, hogy mit fogunk mi ezért tőle kapni...

- Corie, eljössz velem pisilni? Olyan sötét van, hogy nem szívesen mennék egyedül – ajánlotta fel Kelly, én pedig rögvest kaptam az alkalmon. Rámosolyogtam Jayre, majd a sűrű rengeteg felé vettük az irányt.

- Oké – szólt hozzám, amikor hallótávolságon kívülre estünk. – Akkor én most megyek, és elbújok a ott a fán, tudod, abba az izébe, amiben régen a vadászok lesték a vadakat. Tíz perc múlva menj vissza, rendben?

- Értettem, főnök!

Azzal Kelly eltűnt, én pedig sétálgattam körbe-körbe kereken tíz percig. A vérem valósággal zubogott az ereimben, a szívem a torkomban dobott, az adrenalin felpörgetett. Noha nem voltam annyira jó színész, mint Baby, reméltem, nem fogom elnevetni magamat az akció közben.

Kereken tíz perc múlva – számoltam – egy vérfagyasztó sikoly tört fel a torkomból, és miután gondosan összesaraztam magam – igen, hemperegtem a földön! –, teljes erőmből a többiek felé rohantam.

Állva vártak a tűz körül, ideges arccal. Mindenki nagyon jól játszotta a szerepét! Különösen Jay anyukája. Idegesen faggatózott, hogy mi történt, miközben próbált megnyugtatni.

- Corinne, mondj már valamit! Mi történt veled? Elestél?

- Kelly – ziháltam. – Eltűnt! Lecsúsztunk azon a domboldalon, aztán minden olyan zavaros volt, ő pedig eltűnt. Hiába kiáltottam utána, nem válaszolt!

Jay arcára kiült a döbbenet, miközben végigmért. Először azt csekkolta le, nem-e esett valami bajom a „zuhanás” következtében, majd elindult a nővére keresésére, ahogy mindenki más is. Jay anyukája ekkor rám kacsintott, ezzel jelezve, hogy most ő következik.

Nos, hát akkor, kedves Baby, induljon az a játék! Ördögien elmosolyodtam, majd bődületes színészi tudásomat elővéve indultam Jay után, hogy megkeressük a nővérét. Rajta kívül pedig senkinek esze ágában sem volt megtalálni.