Barátságszilánkok - 15. fejezet

15. fejezet – Rockkirály

Corinne szemszöge:

– Lépjünk le! – súgtam oda Babynek, miközben a kezét fogva húzni kezdtem magam után. Éppen Brandont bámulta, aki tőle alig két méterre állt. Feszült pillanat volt, fenyegetve éreztem magam, holott nem volt rá különösebb ok. Brandon túl sok puncsot ivott meg az este folyamán, és belém kötött. Jay meg rögvest kapott az alkalmon, hogy eltörhesse az állkapcsát. Legalábbis ezt próbáltam megakadályozni.

– Rendben, menjünk – mondta, majd átölelt, és az ajtó felé tolt. A szabadulásunk azonban egyáltalán nem volt ilyen egyszerű. A tömeg mintha csak ellenünk irányult volna, elsodortak minket egymástól, és a táncoló, hadonászó közegben már nem is láttam Babyt. Hiába kiáltottam a nevét, a harsogó zene erősebben üvöltött annál. Nagy nehezen sikerült eljutnom a pultig, és a falnak lapulva vártam, hogy Baby előkerüljön.

Veszedelmes percek következtek. Arra gondoltam, hogy Jay talán kihasználja az alkalmat, kirángatja Brandont az utcára, és péppé veri. Mertem remélni, hogy az elmém volt megint csak túl aktív, és nem ugrottak egymás torkának.

Hangosan kifújtam a levegőt, majd egyik lábamról a másikra vittem a testsúlyt. Mégis, mit kellene tennem? Nem akarok hazamenni Jay nélkül, nem lennék nyugodt, hogyha nem lenne mellettem.

Rossz érzésem támadt. Ahhoz tudnám leginkább hasonlítani, mint mikor nézünk egy bárgyú, ám annál félelmetesebb horror filmet, és látjuk, amint a főhősnő a zuhanykabinban áll és énekel, miközben a gaz gyilkos egy nagy konyhakéssel közelít felé. Halk, idegesítő, vészjósló zene csendül fel, de a bige még túlharsogja, így nem annyira irritáló, csakhogy bekúszik a tudatalattinkba, beeszi magát. Majd látjuk, hogy a muki egyre és egyre közelebb ér a csajhoz, majd jön a döbbent csend... és egyszer csak BUMM! Premier plánban látjuk, hogy a lányból minimum nyolc liter vér folyik el. Na, én most jártam az éneklős résznél.

Ekkor láttam meg Babyt, aki aggódó arccal közelített felém. Összevont szemöldökkel nézett rám, valami rosszat sejtettem.

– Hova tűntél? – kérdezte.

– Te hova tűntél! Egyik pillanatban itt voltál, másikban ott...

Nem válaszolt semmit, csak egy féloldalas mosollyal tolni kezdett az ajtó felé. Szorosan állt mögöttem, átkarolta a derekamat, szorosan tartott. Éreztem, hogy most már nem fogok elveszni. Már az ajtóban jártunk, amikor az igazgatónő elkapta a mikrofont, és monoton hangon beszélni kezdett. Egy pillanatra dermedtünk csak le, de ez épp elég volt, hogy megtörténjen a baj.

– Az idei bálkirály és bálkirálynő pedig nem más, mint...

Jay szemszöge:

– …Jackson Rathbone és Alicia Figg. Kérem őket, fáradjanak fel ide és mondjanak pár szót!

Amit az elmúlt néhány másodpercben hallottam, annyira durván visszhangzott a fülemben, hogy már fájt. Sosem gondoltam volna, hogy megtörténhet velem ez. Mégis így lett. Dermedten fordultam meg, nem tudtam beletörődni abba, hogy egy ilyen dolog akadályozta meg a távozásunkat. Persze Alicia, aki valami zöld és barna hacukában vigyorogva jött felém, hogy elráncigáljon magával, egész másképp fogta fel az eseményeket.

– Gyerünk, Cobain, megnyerted – kiabálta a fülembe Corie. – Nincs ám ingyen, kápráztasd el őket a beszélőkéddel. – Lökött egy kicsit előre.

Nem, nem akartam. Eszem ágában sem volt dumálni ehhez a társasághoz. Már beleéltem magam egy kellemes kis sétába hazafelé Corie-val, de persze paff lett a terveimnek… hát csodás.

A testem ólomsúlyú, úgy érzem magam, mint egy deszka és a kezemet egy barlanglakó nő húzza előre át a tömegen. Mindig is erre vágytam, irigykedjetek, mert ritka páratlan élmény… Ma már a második nő, aki az idegeimre megy. Corie-t akarom!

Máris én következem. Olyan gyorsan elregélte ez a csaj, hogy mennyire köszön mindent, én meg azt se tudom, hogy nyissam ki a szám.

– Hát, öhm – kezdtem valami hihetetlen értelemmel. – Nagyon kössz. Ez... ez tényleg szuper. – Tessék, Rathbone, így akarsz te színész lenni. Biztos kapkodni fognak utánad, ha ilyen kreativitást produkálsz! – További jó szórakozást minden rémségnek és kevésbé rémes egyednek. – Azzal fogtam magam, és amilyen gyorsan csak tudtam, eltűntem.

Az ajtóban szerencsére megtaláltam Corie-t, pont úgy, ahogy hagytam. Épségben. Szélesen vigyorgott, de mire megkérdezhettem volna, mi olyan mókás, kislisszolt. Utána eredtem, és pár ajtón kívül settenkedőt kikerülve beértem.

– Rajtam vigyorogsz?

– Hát ki máson? – nevetett. – Te hova sorolnád magad? A rémes, vagy kevésbé rémes kategóriába?

– Nem gondoltam bele, mit mondok – mosolyodtam el én is a saját magam idiótaságán.

– Nem baj. Viszont nem kellett volna táncolnod a bálkirálynővel?

– De, csak nem a hamissal.

– Ezt hogy érted? – Úgy nézett rám, mint akinek fogalma sincs arról, mire célozgatok, pedig szerintem sejtette.

– Az igazi bálkirálynővel akarok táncolni, aki eddig hercegnő volt. – Hirtelen megálltunk, Corie pedig lassan szembefordult velem. – Szóval, szabad? – Nyújtottam felé a kezem, ő pedig elfogadta. Tompán hallottuk még a bálról kiszűrődő zenét, és táncolni kezdtünk. Teljes bizonyossággal állíthatom, hogy ennél jobban még egyik se sikerült.