Barátságszilánkok - 13. fejezet

13. fejezet – Tinglitangli

Jay szemszöge:

Lassan beesteledett, mi pedig szakadtan, kócosan és elvetemülten festettünk a szerelésünkben, miközben végigmasíroztunk az utcákon a suli felé. Meg kell mondjam, eleinte nem volt valami kellemes. Kényelmetlenül éreztem magam, egyszerűen nem tudtam Cobain lenni, olyan furcsa volt. De aztán meggyőztem magam, hogy igen, én akkor is képes leszek ma a bőrébe bújni, hogy közben meg is őrzöm Rathboneságomat. Ez olyannyira jól sikerült, hogy körülbelül fél óra jelmezszokás után már Nirvana számokat dúdoltam.

– Egész belejöttél. Hasonlít. – Bökött oldalba Corie. – De azért ezer körül is felismerném, hogy ezt te énekled.

– Hát persze, mivel már vagy ezerszer meghallgattad Kelly kis ajándékát, ugye? – vigyorogtam oldalra, és már vártam a frappáns visszavágást, de nem szólt semmit. – Valld be.

– Jó, végighallgattam párszor… sokszor… – motyogta halkan.

De jólesett ezt hallani. Ha neki tetszik, az sokkal többet ér nekem, mintha egy egész koncertre való ember ujjongana.

– Tudod, néha lehetsz ám ilyen is, kimutathatod nyugodtan, nem kell mindig keménynek lenni. – Átkaroltam a vállát és magamhoz húztam. Nem tolt el magától, úgyhogy így sétáltunk tovább. – Most tényleg olyanok lehetünk, mint Courtney és Kurt – nevettem fel.

– Hát biztosan, mivel egyenesen képtelen vagy járni – mosolyodott el, majd folytatta. – Jay, visszatérve erre a keménységre…

– Nem muszáj beszélnünk róla, ha nem akarsz.

– De, szeretnék. Csak nem tudom hogy fogalmazzam meg.

– Hm. Ráérünk ám, ha majd úgy érzed könnyebben megy, csak szólj.

– Rendben.

Olyan halkan beszélt, hogy alig értettem mit mond. Tényleg más volt, nagyon más… Kitapintottam a gyengepontját, szégyellem magam.

– Baby – szólalt meg kicsit hangosabban. – Köszönöm.

– Nincs mit, Corie. Ezért vagyok. – Szorosabban öleltem egy pillanatig, majd nagyot sóhajtva vettem tudomásul, hogy megérkeztünk. – Na, és most bulizzunk.

Egyetértően bólintott, majd a bejáratnál strázsáló zombihoz mentünk. Nem ismertem fel még hangról sem, hogy ki lehet. Mit mondjak, a jelmez brutálisra sikerült… a szó legjobb értelmében.

Mikor beléptünk a tornaterembe, egyből megcsapott minket valami rettentően lagymatag hangulat. Mindenki csak ácsorgott, a zene alig szólt… pont, mint egy rossz filmben. Erre még rátett egy lapáttal, amikor kiszúrtam a falat támasztó kétlábú legyet, aki történetesen Brandon volt. Nem csíptem a srácot, sosem. És ez a jelmez is… nagyon sajátos.

– Corie, nem isz… – kezdtem, de észrevettem, hogy a levegőhöz beszélek. Hova tűnhetett? Alig van itt ember, és egy perce még itt állt mellettem. Csodás, mondhatom, a kedvem vészesen közelít a pocsék felé, hogy most még így egyedül is hagyott. Mit kezdjen magával egy unatkozó Kurt Cobain, egy  félhomályos, villogó fényekkel tarkított terem kellős közepén? Hát jó, ennél jobban nem ronthatom el a bulit, elkezdek táncolni…

Corie szemszöge: 

A buli – ha lehetne ezt az összezörrenést bulinak nevezni –, borzalmas volt. A piros és zöld fények felváltva égették ki a retinámat, miközben nyálasabbnál nyálasabb számok kerültek a keverőpultban lejátszásra. Néha komolyan megfordult a fejemben, hogy odaállok a DJ mellé, és egy laza mozdulattal belököm a virágok közé... Kinek hiányozna egy Némónak öltözött lemezlovas, aki minősíthetetlen zenét játszik? Na, ugye, hogy senkinek. 

A pult felé mentem, hogy beszerezzek magamnak egy pohár narancslevet, hiszen ezt a borzadájt nem lehet elviselni nélküle. Imádtam a narancslevet, bármikor képes lettem volna belőle litereket meginni. Baby pedig utálta. Különösen akkor szerettem ezt fogyasztani, ha a közelemben volt. Élvezettel figyeltem a fintort az arcán. 

Ekkor egy hang hozzám szólt a tömegből, én pedig egy teljes fordulatot tettem a tengelyem körül. Így kerültem szembe a zombi Tutanhamonnak öltözött idegennel. Összeszűkült szemekkel néztem rá. 

– Szia, Cica! – kiáltott rám. Még ebben a hangos zenében is tökéletesen jól hallottam. Lehet, hogy a kriptahangulat megártott az öregnek, azért beszélt ilyen hangmagasságban. Úgy döntöttem, nem hagyom, hogy nyeregben érezze magát. 

– Helló! – vettem át a Courtney stílust Corie módra. – Igen, van gazdám! És bocsi, öcsi, de az élő, hús–vér emberekre bukom! 

Azzal sarkon fordultam, és otthagytam. Éreztem a pillantását a hátamban. Megrántottam a vállamat, majd töltöttem magamnak egy pohár narancslét, amibe éppen, hogy csak belekortyoltam... Hogy miért nem tudtam tovább inni? Mert megláttam Babyt a táncparkett közepén, amint elmélyülten ráz egy Michael Jackson slágerre. Elnevettem magamat. Nem is ő lenne! 

Sosem volt gond Baby ritmusérzékével. Sőt! Nagyon értett a zenéhez, és a tánchoz is. Persze, most direkt csinált magából hülyét, hogy oldja a feszültséget. Ismét csak nevettem. 

Ekkor láttam, hogy egy hatalmas, orbitális szemekkel megáldott, műanyag, felcsatolhatós szárnnyal rendelkező, kétlábú légy – igen, LÉGY – tart felém. Szerintem, még a szám is tátva maradt az elbűvölő látványtól. 

– Szia, Corie! – üdvözölt. Hangjától összerezzentem. Brandon. Naná, ki más lenne képes felvenni egy ilyen hacukát? 

– Helló. 

– Na, mizu? Hogy telik a buli? Látom, Jay már nagyon... jól érzi magát. 

– Csak próbálja oldani a hangulatot. De szerintem nagyon jól nézne ki egy túlméretezett légy is a parketten. Hidd el, mindenki megakarná mutatni, hogy utánad még neki is menne a jobbról balra lépegetés! 

– Az csak egyszer fordult elő – hárított. Maga elé emelte a kezét, ezért a hátán megrezzentek a szárnyak. Közelről inkább csápokra emlékeztettek. – Tudod, hogy nem tudok táncolni! 

– Persze, hogy tudom. Csak mindig elfelejtem. 

Elegem volt már ebből a kellemetlen zümmögésből, az én agyam nem fogta ezeket a különleges magasfrekvenciákat. Brandon kezébe nyomtam a poharamat, majd az én Kurt  Cobainem felé indultam, aki ekkor mosolygott rám észbontóan, és tárta ki a karját felém.