Barátságszilánkok - 10. fejezet

10. fejezet – Magányba burkolózva

Jay szemszöge:

Az elmúlt két hétben Corie, és én nem beszéltünk. Látni is alig láttam, ami mondanom sem kell, hogy mennyire megviselt. Nem érzem jól magam nélküle, szétfeszít valami furcsa üresség itt belül, amit tudom, hogy neki kéne kitöltenie. Anyu is aggódva néz rám, az ő szeme elől nem tudom titkolni a bánatom, és ami meglepett, hogy Kelly elől sem. Akármennyire is szeret az őrületbe kergetni, megvan benne az a testvéri ösztön, hogy segítsen, ha látja rajtam a gondokat. A szobámba zárkózom, amióta történt az egész, és pár napja benézett hozzám. Jó érzés volt beszélni vele komoly dolgokról is.

Most is itt ülök az asztalomnál, és unottan támasztom egyik kezemmel a fejem, miközben a másikban egy ceruzát szorongatok, és firkálgatok vele egy papírra. Ezt csinálom már két hete. Lassan kezdek beleőrülni, sosem történt még ilyen köztünk, egyszer sem tartottak a kis összeveszéseink két napnál tovább. De a mostani nem hasonlítható azokhoz, ez most komoly…

Úgy érzem magam, mintha egy felbecsülhetetlen dolgot veszítettem volna el. Nagyon fáj, hogy Corie nincs mellettem, de valahol megértem, hisz tudom, mennyire gyűlöli a médiát, és igyekszik távol maradni tőle. Most az én kezdeti belecsöppenésem pedig egy világot zúzott apró szilánkokra benne. Én vagyok a hibás, semmi kétség. De a kettőnk hozzáállása teljesen különböző, engem nem taszít az a világ, és biztos vagyok benne, hogy nem fog megváltoztatni.

Leteszem a ceruzát, majd nagyot sóhajtva nézek körbe a szobámban. Mindenhol telefirkált papírok… a táblára feltűzve, a kuka mellett összegyűrve, az asztal körül, amik lecsúsztak. Kész zűrzavar. Ha nem tudnám magamról mennyire rosszul vagyok, akkor is az lenne az első meggyőződésem, hogy itt valami nincs rendben.

Nem emlékszem mikor ültem le, de nem épp kellemes felállni, szóval olyan három, vagy négy órára saccolom. Végigropognak a tagjaim, ahogy nyújtózkodva az ablakhoz sétálok, majd a széles párkányra zuhanva a csillagos eget bámulom. Ezt régen mindig együtt csináltuk. Ha rossz kedvünk volt megnyugtatott, ha jó kedvünk volt még jobban felvidított, a lényeg, hogy együtt voltunk. Most, így egyedül csak növeli a szomorúságot a szívemben. Sírni lenne kedvem, kiengedni mindent…

A térdeimet egész közel húzom a mellkasomhoz, aztán megtámasztom rajtuk a homlokom. Szörnyű ez az állapot, nem bírom, túl gyenge vagyok, hogy egyedül legyűrjem. Hiányzik Corie jelenléte a másik oldalról, hogy ha kibillenek az egyensúlyomból, ő visszarántson. Ilyenkor érti meg igazán az ember, mit is jelent egy barát, de nekem ő ennél sokkal többet jelent, nem pusztán barát… ő az életem.

Tükörbe sem kell néznem, tudom, hogy vörös a szemem a sok visszatartott könnytől. Sírnék, de azzal tényleg feladnám… mégis, amikor az ablak mellett meglátok egy rajzot, összeszorul a lelkem, mert felemelve látom, hogy Corie portréját tartom a kezemben. Hogy mikor rajzoltam? Valahol a még élek, de mindjárt végem van határán.

 Szüntelen zakatol a fejemben, hogy vajon ő most mit csinálhat. Kérdések megállíthatatlan áradata… aggódom, lehet minden úgy, mint régen? A kérdésemre válaszként csak egy elszabadult könny fut végig lassan az arcomon…

Corie szemszöge:

Küzdöttem magammal. Méghozzá nem is akárhogyan. A szívem minden pillanatban hozzá rohant volna, hiszen már a puszta tény is kiakasztott, hogy két hete nem láttam, nem beszéltem vele... Égetett a kín utána. Viszont az eszem... Azt mondta, hogy addig kell ennek az egésznek véget vetni, amíg nem késő. Amíg nem folyt bele teljesen. Ugye, hogy milyen baromság ez?

Ilyenkor gyűlöltem magamat. Gyűlöltem a hülye elveimet. Képtelen voltam ép ésszel feldolgozni ezt az egészet. Miért, ó, basszus, miért kell nekem ilyen hülye érzésekkel viseltetnem a média iránt? Elvégre is ő a legjobb barátom! Nélküle... nélküle nem kel fel számomra a nap, s sosem nyugszik le. Nélküle nem édes a nevetés, s semmi sem vigasztal engem. Nélküle... nincs semmi.

Körbepillantottam a szobámban, ahol mint mindig, most is óriási káosz uralkodott. Ám mégis, én ebben a hatalmas rendetlenségben kiszúrtam valamit. Valamit, amit valósággal képtelenség volt észrevenni a sok ruha között, de én mégis megtettem. Valamit, ami csak miatta volt itt, és ami jól fejbe kólintott, hogy mit fogok elveszteni, ha nem változtatok a viselkedésemen azonnal.

Egy összegyűrt Red Hot póló... Egy összegyűrt póló, amit tőle kaptam. Egy összegyűrt póló, ami jelképesen minket jelentett.

Hogy mit vesztenék el? Hah, micsoda buta, buta kérdés ez. Egyetlen szóval meg tudnám fogalmazni. Mindent. Ez a két hét is csupa szenvedés volt nélküle, hát akkor még mi lenne a jövőben? Bele sem merek gondolni...

Felálltam, és az ajtómhoz léptem. Az órára pillantottam; most múlt el tíz. Lehet, hogy már alszik... Akkor meg csak úgy beállítok, és felkeltem? Ez milyen őrültség már... És mi van akkor, ha nem alszik?

Corinne, gondolkozz, gondolkozz... Jobban ismered őt, mint saját magadat. Te pedig most itt vagy, gondolkozol, szenvedsz... És ő?

Nem kellett tovább merengnem, tudtam, hogy mi lesz a helyes megoldás. Valósággal szinte feltéptem a szobám ajtaját, miközben rohantam lefelé a lépcsőn. Egy szál póló és rövidnadrág volt rajtam. Odakint nemrégen esett, még érezni lehetett az eső illatát. Az ajtóban megpróbáltam nem törődni anya furcsálló pillantásaival miközben felhúztam a lábamra a papucsomat.

Amint kiléptem megcsapott a nyirkos levegő, s elvegyült az arcomon folyó könnyekkel. Nem tudott ez most érdekelni... Csak rohantam előre, szedtem a lábamat, majd amikor elértem az ismerős ajtót, megtorpantam. Levegőért kapkodtam. Egy pillanat erejéig megijedtem. Megráztam a fejemet, hogy ez az ostobaság eltűnjön belőle.

Csöngettem és kopogtam. Tudom, hogy késő volt, biztosan már lefeküdni készültek, de ez engem cseppet sem tudott jelen pillanatban izgatni. Kelly nyitott ajtót.

- Szia! – mondta meglepetten. – Hát te meg? És mi történt, csak nem sírsz? Ó, Corie...

- Kelly, itthon van? – kérdeztem zihálva. Furcsa, hogy két hétig kibírtam nélküle, és amikor itt vagyok, tőle alig pár méterre már nem bírom. Nagyon nem bírom.

- Igen, persze, fent van a szobájában. De nem biztos, hogy be fog engedni... Mostanában eléggé... zárkózott lett.

- Kösz, Kelly! – mondtam még visszafordulva, mert időközben már felfelé trappoltam a lépcsőn.

Csak mertem remélni, hogy beenged, és nem fog elküldeni. Mert, ha így történne, akkor... Akkor minden bizonnyal megőrülnék. Megálltam az ajtaja előtt. Mélyeket lélegeztem. Odabent néma csend volt. Semmit nem hallottam. A szívem vadul vágtázott a mellkasomban, az adrenalin pedig túláradt a véremben. A viszontlátás örömre elbódította az agyamat. Cselekedtem.

Benyitottam, és megláttam őt, az ablakban ülni; a lábai fel voltak húzva, és a fejét a térdén nyugtatta. Rosszul volt. Ő is, akárcsak én. Körbe akartam nézni, de valahogy nem voltam elég erős hozzá. Képtelen voltam jobban szemügyre venni szenvedései színterét...

Egy aprócska, halk és gyenge segélykiáltás hagyta el a torkomat:

- Baby...

Barátságszilánkok - 9. fejezet

9. fejezet – A szerep

Jay szemszöge:

Néhány napja kaptam egy hírt, amitől olyan jó kedvem lett, amilyen már rég volt. Úgy éreztem magam, mint egy izgága kiskutya, akinek minden pillanat az életéből csupa móka és kacagás. Szinte alig aludtam valamit, mégis energikusan mászkáltam mindenfelé, és pörögtem megállás nélkül. Senkinek nem árultam el, mi az a dolog, ami ilyen hatással van rám, kivéve anyut… Ő tudta meg legelőször, és eleinte csodálkozva nézett rám, de utána rettentően boldog volt. A családból mással nem akartam közölni, mert a második kiszemeltem Corie volt.

A házuk ajtaja elé érve máris kopogni kezdtem, és szinte pattogtam, úgy izgultam, hogy mit fog szólni Corie. Bár nem terveztem, hogy beavatom a részletekbe.

- Szia, Jay! - mosolygott rám.

- Gyere, szeretnék valamit mondani! – Azzal a karjánál fogva elkezdtem a szobája felé vonszolni a lépcsőn felfelé.

- Hé, Baby, tudok járni magamtól is, engedj el!

- Nem jársz elég gyorsan – jelentettem ki, mire hátra néztem, és kaptam egy gyilkos pillantást… még visszafordulva is éreztem a metsző tekintetet, ahogy a hátamba óriási mélyedéseket vág.

Corie szobájába érve kicsit megpróbáltam megnyugodni, de nem sikerült túl jól, mert továbbra is hiperaktívnak éreztem magam. A testem kész cirkusz volt, ha nem tudnám, hogy odabent biológiai dolgok vannak, azt hinném, hogy tényleg egy hatalmas sátor üzemel tele apró emberekkel, zsonglőrökkel, késdobálókkal és megannyi művésszel, akik nagy zsivajt csapnak. Egy idő után ez már nem kellemes, és kezdtem érezni a negatív mellékhatásait; fájtak a végtagjaim, szédültem és a rosszullét kerülgetett. Egyszerűen féltem attól, hogy akárcsak egy kis részét is megosszam az örömömnek, féltem a reakciótól, mivel Corie véleménye kincset érő számomra, és ha ő nem támogat, elveszek.

- Baby… mondd, jól vagy? – méregetett óvatosan, miközben felállt az ágyról, ahol addig türelmesen ült.

- Ne! – csattantam fel, és életveszélyesen hadonásztam.  – Ülj le!

Corie összevonta a szemöldökét, és értetlen arckifejezést vágva nézett rám.

- Te ülj le! Mindjárt összeesel. – Fonta össze maga előtt a karjait.

- Jó, – nyeltem egy nagyot – de akkor te is.

Bólintott, és leültünk az ágyra. Szelíd, szinte már aggódó jeleket vettem észre felém irányulva, aminek örültem. Ritkán találkozom ezekkel, de most biztos az állapotomra hivatkozva kerültek elő.

- Figyelj – kezdtem, de már bennem is rekedt a szó. Amilyen nagy hévvel indultam neki az egésznek, most annyira nem tudok mit kezdeni vele. Ez most egy nagy pillanat, hihetetlenül meghatározó lesz, amit majd válaszként fogok kapni, és félek tőle. – Gondolom észrevetted, hogy mostanában nagyon... – Mély levegőt vettem, majd folytattam. – Megkergültem.

- Már én is azon voltam, hogy megkérdezem mitől tört ki rajtad az egész évi aktivitásod – nevetett halkan.

- Szóval feltűnő volt, mi? – A fejem kezdtem vakargatni zavaromban. Ez szörnyű, úgy érzem felrobbanok… durr.

- Eléggé. A nővéred állandóan megpróbált heccelni, de még azt sem vetted észre. Csodálkoztam is, hogy talán először látom kudarcot vallani a kísérleteivel.

- Tényleg? Komolyan észre se vettem…

- Igen, na szóval, mi történt? – nézett rám várakozva, és kíváncsiság csillant a szemeiben.

Nem volt más választásom, tovább nem húzhattam. Most, vagy soha!

- Corie, én kaptam... – sóhaj –, kaptam…

- Mit kaptál? Rajzfilmfigurás alsógatyát? Lézerkardot?

- Egy… én kaptam egy…

- Nyögd már ki, Jay! – Emelte a magasba mind a két kezét.

- Kaptam egy szerepet! – kiabáltam remegő hanggal, miközben szorosan csukva tartottam a szemem.

Corie egész lénye kővé dermedt, és kezeit még mindig a magasban tartva, csodálkozástól üvöltő arcáról még valami más is sütött, talán az, hogy; „Ezt nem hiszem el…”

De csak remélni tudtam, hogy nem így van.

- Egy szerepet? – Leengedte karjait az ölébe, és nagyot sóhajtva megfeszült izmait ellazította, ami pont úgy festett, mint mikor összedől egy kártyavár. – Gratulálok – suttogta.

Corie szemszöge:

Azt hittem, hogy rosszul hallok. Először komolyan megfordult a fejemben, hogy valamit félreértettem, és nem is azt mondta, amire gondolok. De tévedtem. Azt mondta. Nagyokat pislogva bámultam rá, ő pedig kétségbeesett tekintetét az enyémbe fúrta.

- Na? – kérdezte kis idő múlva.

Nem tudtam mit felelni. Teljesen letaglózott a hír, és kicsit összetörtem tőle. Gyűlöltem az egész médiát, és rengeteg embert, aki benne forgott. Gyűlöltem, amiért megfertőzött minket, és amiért nem hagyott élni. Gyűlöltem, hogy most ő is belekerült ebbe.

- Baby... Őszinte leszek, rendben? – kérdeztem, mire ő bólintott. – Ennek nagyon nem örülök. Tudod, hogy mi erről az egészről a véleményem, nem? Hát ez most elég rendesen szíven ütött... Tudom, hogy ez neked nagyon fontos. Tisztában vagyok vele. De még a hideg is kiráz a tudattól, hogy te is egy lehetsz azok közül a csillogó vászonsztárok közül.

- Tessék? – kérdezett vissza elkerekedett szemekkel. – Ezt nem gondolhatod komolyan...

- De, Jay, nagyon is komolyan gondolom. Meg fogsz változni, és az már nem te leszel. Hanem valaki más... Nem is fogsz emlékezni a régi barátaidra, azokra az évekre, amikor nem számított más, csak ketten voltunk itt egymásnak... Mindent el fogsz felejteni, és az már nem te leszel. Átváltozol valaki mássá. Ezt pedig én nem tudom megemészteni, sajnálom.

- Corie, Hercegnőm, őrültségeket beszélsz. Sosem lennék képes elhagyni téged, és megváltozni néhány szerep kedvéért. Ráadásul, mi az, hogy elfelejtelek? Ekkora baromságot! Tudhatnád már, hogy nem lennék semmi ilyesmire képes. Amikor száz éves öregember leszek, akkor sem foglak elfelejteni. Még akkor is azok az őrültségek fognak a fejemben járni, amiket együtt tettünk. Ezek a dolgok nem véletlenül történtek meg, és én nem fogom hagyni, hogy egy szempillantás alatt romba dőljenek.

- Hah, micsoda szavak! – sóhajtottam fel. – Kár, hogy nem tudok hinni nekik... Jay, én... Nem tudom feldolgozni, hogy te ilyen legyél majd egyszer...

- Corie, ezekkel a marhaságokkal csak felhúzol! Ha tényleg ismernél, és tudnád, hogy milyen vagyok, akkor nem gondolnál rólam ilyeneket. Tisztában lennél azzal, hogy sosem változnék meg ilyen irányba.

- Téged ismerlek, de viszont tudom, hogy milyen hatással lesz majd rád, hogy ismernek, szeretnek, és...

- Ha hallanád magad kívülről, komolyan mondom, el sem hinnéd, hogy miket hordasz itt össze. Ezzel azt mondod nekem, hogy nem vagyok fontos annyira, hogy elfogadj úgy is, hogy egy olyan ember leszek, akit ismernek...

Rátapintott a lényegre. Rájött az igazságra. Hiába, Jay mindig is jó volt abban, hogy egyik pillanatról a másikra rájöjjön olyan dolgokra, amelyeket igyekszem előle eltitkolni. Éreztem, ahogyan a szemeim megtelnek könnyel, ahogyan elgyengülök... Egyetlen mondat visszhangzott a fülemben, és villódzott a lelki szemeim előtt: El fogom veszíteni a legjobb barátomat...

Barátságszilánkok - 8. fejezet

8. fejezet – Só

Jay szemszöge:

Másnap két kipihent – bár kissé álmos tekintetű – alak botorkált le a lépcsőn, azzal a céllal, hogy reggeliznek valamit… Ezek voltunk mi; Corie, és én. Mind a ketten nagyot nyújtóztunk, mikor végül leértünk. Elég mókásan néztünk ki a kócos hajunkkal, és az itt-ott félrecsúszott, felgyűrődött pizsamánkkal.

- Jó reggelt! – hallottam anyut a konyhából. – Ó, hoppá! – és megint, miután leesett egy lábas az asztalról, amit nagy csörömpölés kísért. Az a kis ébresztés, ami kellett még, már meg is van.

- Szia, anyu! – köszöntem, és leültem a konyhaasztalhoz. Corie is lehuppant mellém a másik székre, és fejét megtámasztva két ásítás között megpróbálta kipréselni magából, hogy jó reggelt.

- Mi jót csinálsz? – kérdeztem, mert tevékenykedéséből képtelen voltam leszűrni mire is készül.

- Süteményt fogok sütni – válaszolta – ha akartok, segíthettek – sandított először rám, majd Corie-ra, és a végén még megspékelte a műveletet egy kacsintással.

A két kiszemelt, vagyis mi, egymásra néztünk, és kis gondolkozás után beegyeztünk, hogy felajánljuk elengedhetetlen szakértelmünket.

Reggeliztünk pár szendvicset, aztán megkaptuk a kötényeinket, és kezdetét vehette a munka. Megjegyzem… Corie kék alapú, hatalmas napocskák, és holdak, meg egyéb égitestekkel tarkított köténye messze nem volt olyan megalázó, mint az enyém. Ugyanis nekem rózsaszín volt, és ha ez még nem lenne elég, kis rózsaszín szívecskék meg sütemények kergették rajta egymást... Hát, mit ne mondjak, semmilyen eszközzel nem voltam képes megszerezni a másikat.

Minden ki volt készítve az asztalra; recept, alapanyagok, eszközök. Már csak az kellett, hogy a folyamat beinduljon. Mi pedig nagy lelkesen fogtunk hozzá.

- Baby… – Vizsgálgatta Corie a receptet. – Szerintem nem sót kéne szórni azok közé a tálba, hanem cukrot, de te tudod...

- Hogy? – Néztem elkerekedett szemekkel a kezemben levő kis üveget, amire az volt ráírva, hogy: SÓ.

Néhány értetlen pislogás után csak nevetni tudtam a dolgon, de úgy, mint aki megbolondult. Anyu, és Corie döbbenten néztek rám, de ők sem bírták sokáig, és velem együtt kacagtak. Jól indult ez a sütögetés, az első fél órában már plusz melót csináltam.

Később aztán semmi fennakadás nem volt, és az első lekváros sütiket szélesen vigyorogva szedtem ki a sütőből. Na de most… megtörtént a baj. Akkora izgatottsággal ugrottam egyből, hogy majd én kiszedem, hogy kesztyűt elfelejtettem húzni, és a tepsi megégette a kezem. Az üvöltésem már majdhogynem ablakot törő volt. Corie gyorsan hozott jeget, és leültetett az asztalhoz, hogy gyógyítgassuk a mancsaimat.

- Ma nagyon kelekótya vagy, Rathbone – mosolygott, és lassan megcsóválta a fejét.

- Én inkább túlbuzgót mondanék – néztem nagy komolyan magam elé. – De, ha jobban belegondolok, igazad van.

- Megszokhattad volna, Baby! – Nyomott egy puszit a homlokomra, majd hátat fordított, és folytatta a sütést.

Ahogy néztem őket, elgondolkoztam, hogy milyen nagy összhangban képesek dolgozni. Hihetetlennek tűnt, ahogy szinte megbeszélés nélkül folytatták egymás tevékenységét. Corie nem először munkálkodott a konyhában anyuval, de állandóan meglep ez a dolog.

Lepillantottam a kezemre, ami full vörös volt. A jég pedig már kezdett elfogyni, szóval a hűtőhöz sétáltam, hogy a fagyasztóból kivegyek egy újabb adagot. Ekkor viszont egy újabb balszerencsés eset történt... A hűtő méretei miatt az egész ajtó eltakarta szerény személyemet, és az épp befutó Kelly pedig nem tudta, hogy ott állok, és meg lendülettel csapta rám az ajtót. Ennek a következménye az lett, hogy a fejem egyenesen a fagyasztóba került, és beszorult oda. Kétségbeesettem próbáltam kihúzni onnan, de ez korántsem volt ez egyszerű művelet. Amikor pedig sikerült, a konyha közepén landoltam, és elgondolkoztam azon, hogy mi jöhet még?

Corinne szemszöge:

Sajnáltam már Jayt. Komolyan mondom. Szerencsétlen annyira igyekezett egész nap, de mindig csak valami szerencsétlenség sült ki belőle. Akárhányszor rápillantottam – tudom, hogy ez végtelenül csúnya dolog –, de nevetni támadt kedvem. Ahogyan fájlalja a kezét, a fejét, sóhajtozik, és az élet nagy problémáival foglalkozik... Nagyon mókás volt.

A kanapén ültünk, és tévéztünk. Szerencsére, nem kellett kidobni az egész ebédünknek tervezett valamit, mert Randee segített végül egy rendes, ehető kaját összehozni. Még szerencse...

Kelly huppant le mellénk, és kérdő tekintettel bámult minket.

- Veletek meg mi van? Nem szoktatok ennyire punnyadtak lenni – mondta nagyokat sóhajtozva. Érdekes, hogy még ő is elsőre átlátja a helyzetet.

- Tudod, az öcsédnek éppen... – kezdtem volna, de Jay közbeszólt.

- Jaj, mintha nem látnád! – morogta. – Minden bajom van; fáj a kezem, és rám csaptad a hűtőt!

- Jaj, öcsi! – kuncogott Kelly. – Igazán sajnálom. De szerintem már túléltél nagyobb csapásokat is, nemde? Nem fog megártani ez az okos buksidnak!

Kelly mézes-mázos szavait hallva már én sem bírtam tovább megjátszani azt, mintha nem lenne komikus szegény Baby helyzete. Hangosan nevetni kezdtem, ami persze őt nagyon rosszul érintette.

- Ó, hát én ezt tényleg nem hiszem el! – pattant fel Baby mellőlünk. – Mikor minden összeesküdött ellenem, akkor még ti ketten is szórakoztok a helyzetemmel! Ez egyáltalán nem vicces, jó?

- De – kezdtem kacagva – ez nagyon is vicces! Valld be, Baby, hogy így van. Ha nem veled történt volna meg, te is jókat derülnél rajta, kár tagadni!

- Na jó – fújta ki a levegőt, majd visszaült mellénk. – Igen, biztosan így lenne. De jelen pillanatban ez nem tud foglalkoztatni. Túlságosan is szar nekem ahhoz, hogy arra gondoljak, mennyire jó lenne, ha mással történt volna meg.

- Na jól van, skacok – mondta Kelly, miközben felállt mellőlünk. – Azt hiszem, hogy én magatokra is hagylak titeket. Csak azért jöttem, hogy öcsit kissé szívassam a helyzetével. De már elvégeztem ezt a teendőt, szóval lelépek. Később beszélünk! – mosolygott rám, majd az emeletre indult.

- Kösz, Kelly! – kiáltott utána Jay. – Nagyon rendes lány vagy te, igazán!

- Tudom, öcsi, tudom! Ezért szeretsz! – hallottuk Kelly hangját még utoljára, majd egy hangos ajtócsapódás jelezte, hogy a beszélgetés megszakadt köztünk.

Unottan csúsztam közelebb Jayhez, és a vállára hajtottam a fejemet. Ilyen pillanatokban, amikor nem igazán tudjuk, mit is lehetne csinálni, gyakran tesszük ezt. Mármint, úgy értem, hogy ilyen unalmas pillanatokban van, amikor csak összebújunk, és úgy szemléljük a világot. Nem tudom, hogy ez mitől volt így, de szerettem a közvetlen környezetében lenni. És most nem arra gondolok, hogy jó volt megölelni őt, megfogni a kezét. Sokkal inkább azon van a hangsúly, hogy szerettem a mellkasára hajtani a fejemet, a nyakához hajolni, érezni az ismerős illatát. És ez fordítva is így volt. Többnyire ilyen dolgok miatt hitték azt az emberek, hogy mi jártunk. Pedig ez a fikció sosem súrolta a valóság legtávolabbi vonalát sem.

Barátságszilánkok - 7. fejezet

7. fejezet – Félelmetes jövő

Jay szemszöge:

A nap hátralévő részében hallgathattuk, hogy milyen nagyra nőtt gyerekek vagyunk, hogy mikor fogunk megkomolyodni, és hasonló sablonszövegek. Persze, ezt most sem szidalmazás szinten kaptuk, de azért őszintén… kinek van kedve egy kimerítő rohangászás után erre kagylózni? Hát, nekünk biztosan nem. Fáradtak voltunk, és másra sem vágytunk, minthogy ledőlhessünk és pihentessük erőtlen végtagjainkat. Volt azért egy-két durva esés, nem csodálom, hogy sántítottam egy kicsit, és Corie is elég furcsán mozgatta a jobb kezét.

Megvacsoráztunk, aztán Corie közölte, hogy nálunk szeretne aludni. Ez nem volt ritka eset, szinte minden héten van pár alkalom, amikor vagy ő alszik itt, vagy én alszok náluk. Annyira szerettem ezeket a közös estéket, nagyon jókat beszélgettünk, nevettünk régen is, és most is. Soha nem mondanék le róla, ez már az életemhez tartozik… az életünkhöz tartozik.

Lassan, csigatempóban másztunk fel a lépcsőn, hogy aztán a szobámban uralkodó kupival kelljen farkasszemet néznünk. Egymásra sandítva már tudtuk, hogy itt bizony most nem fogunk rendet rakni. Így, kerülgetve a kisebb-nagyobb akadályokat jutottunk el az ágyamig, ahol nagy lendületet véve ugrottunk fel a strapabíró berendezésre. Nem is hinné el az ember első hallásra, hogy mennyi mindent kibírt már az ágyam. Amióta az eszemet tudom megvan, és kíméletességről szó sincs, ugyanis kedvelt helyünk volt mindig a legkülönbözőbb vandál játékokhoz.

Elnyúltunk mindketten, és csak bambultuk a plafont szótlanul. Corie szuszogását hallgatva totál megnyugodtam, és nem is éreztem szükségét, hogy megszólaljak. Megtette helyettem…

- Jay – kezdte. – Mondd csak, te gondolkoztál már azon, hogy mit kezdj az életeddel?

Meglepett a kérdés, nagyon is. Mindenre számítottam csak erre nem, és hirtelen válaszolni se tudtam.

- Baby, ébren vagy? – Bökött oldalba egy kicsit.

- Igen, persze – suttogtam. – Miért kérded?

- Miért nem válaszolsz? – kötekedett. – Amúgy meg, csak érdekel.

- Hát, komolyabban még nem foglalkoztam vele, majd jön valami. De megnyugodhatsz, te leszel az első, aki megtudja, ha készülök valamire, mert kell a véleményed – mosolyogtam.

- Baby, azt el is várom, mivel én is így vagyok ezzel – vigyorgott vissza rám, majd elnyomott egy ásítást.

- Corie, ha már itt tartunk, akkor ne legyünk szörfoktatók? Mindig nagy álmom volt, hogy cápáktól hemzsegő vízben cirkáljak egy deszkán – tettem fel a kérdést komolyan, aztán hatalmas röhögésben törtem ki, és ezzel nem voltam egyedül.

- Hát, te nagyon dilinyós vagy. – Jött a cseppet sem meglepő megállapítás, amikor végre szóhoz tudott jutni a mellettem fetrengő, leginkább most egy eszelősre hasonlító lány. – Akkor miért nem leszünk már cápaidomárok? Ha már cápa… Annyira el tudom képzelni, ahogy állsz a hátán, és egy kantárt szorítva lovagolod meg, miközben integetsz a bámészkodók felé – tört rá ismét a röhögőgörcs. – Mr. Jackson Cápaidomár Rathbone.

- Persze, én is így gondoltam. És képzeld, téged ér az a megtiszteltetés, hogy Mutyu – mert ez lesz a neve – top secret dolgait intézheted. Mit szólsz? – Itt már nem bírtam, belőlem is megint nagyon kitört a nevetés.

- Az remek lesz, Jay, csak győzzük kivárni. – Törölgette a sok nevetés után könnyes szemeit. – Bár, én valami kevésbé extrém munkával szeretnék foglalkozni. Van ennél biztonságosabb javaslatod?

Corinne szemszöge:

Azt hittem, hogy megfulladok a nevetéstől, amely hullámokban tört rám Jay mondatai hallatán. Nem tetszett, hogy megint megpróbálja elviccelni a helyzetet, amikor én komoly dolgokról szeretnék vele beszélni. Hiába, Jay nem változik.

- Baby – fordultam felé már rendezett arcvonásokkal, s jóval nyugodtabb lelkiállapotban. – Komolyan kérdeztem, szeretném, ha komolyan is válaszolnál. Mi lesz veled, velünk?

- Nem tudom, Corie... – felelte halkan, már nem nevetett, minden vidámság eltűnt a hangjából. – Komolyan nem tudom...

- Figyelj – kezdtem bele, és feltámaszkodtam a könyökömre, hogy a szemibe nézhessek. Tudtam, hogy mire vágyott. Tudtam, hogy az élete volt a színjátszás. Csak azért nem jártunk egy suliba, mert én ki nem állhattam ezt a szakmát. Emiatt régen sokat veszekedtünk, de ő mindig bólogatni kezdett, ezzel jelezve, hogy felejtsük el a témát, nem ér annyit, hogy összekapjunk. De most jött el talán annak az ideje, hogy belássam, nem mehet így tovább. Miattam adta fel az álmait, ezt nem kérhetem tőle! – Tudom, hogy ez így nem jó neked...

- Te meg miről beszélsz? – tromfolt le, amikor még bele sem kezdtem a mondandómba. – Nem tudom, hogy mit akarsz ebből kihozni...

- Azt, Jay, hogy ne áltassuk magunkat tovább... Most már mindennek a félelmetes jövőről kellene szólnia... De mi ehelyett mit csinálunk? Csak szórakozunk, és nem törődünk semmivel sem...

- Corie... – hangjából könnyen le lehetett szűrni, hogy megijesztették a szavaim. – Ne mondd ezt...

- Mit, Jay? Mit ne mondjak? Te is tudod, hogy ennek egyszer véget kell vetnünk!

- Tessék? – Kissé felemelte a hangját, és hitetlenkedve nézett rám. – Corie, ezt tényleg te mondod? Eddig sosem voltál ilyen! Most miért?

- Egyszerűen csak rájöttem, hogy... Rengeteg dologról lemondtál miattam, és én ezt nem akarom. Nekem az a legfontosabb, hogy te boldog legyél... Jay, Baby, éld az álmaidat!

- Hát... te nem vagy normális, már ne is haragudj. Miért vagy annyira biztos abban, hogy én nem élem az álmaimat? Hm, miért? Azt sem értem, hogy miről kellett lemondanom miattad... Hiszen, pont te vagy az az ember az életemben, aki miatt semmiről sem kell lemondanom.

- Csak egyvalamiről... Valami olyasmiről, ami tudom, hogy nagyon sokat jelent neked... Jay, te színész akarsz lenni, és miattam nem vagy az! Tudod, milyen borzalmas érzés ezzel a tudattal élni? – Nem tudom, hogy mi ütött belém, csak ömlöttek belőlem a szavak, és szerencsétlen Jayre zúdítottam mindent.

Tényleg vannak olyan pillanatok az ember életében, amikor csak úgy elgyengül... Minden ok nélkül. Hát ez is egy ilyen volt... Semmi okom sem lett volna arra, hogy ezt mondjam neki, ám én mégis megtettem.

Önző vagyok, nagyon önző. Nem törődtem azzal, hogy megbánthatom, pusztán az volt a lényeg, hogy kiadjam magamból. Nem akartam bántani, mégis megtettem... Nem akartam!

- Corie, figyelsz rám? – kérdezte immár sokkal kedvesebben. Közelebb csusszant hozzám, majd szorosan magához ölelt. – Hm, te kis buta? Még a feltételezés is rossz, hogy ezt gondolod!

- De Jay... – hadakoztam volna, ha nem pisszeg le.

- Ne most... Pihenned kellene, nem gondolod? Szerintem a kis délutáni kergetőzésünk eléggé lefárasztott... – Hangján hallani lehetett, hogy mosolyog.

- Még mit nem! – morogtam vissza. Halványlila gőzöm nem volt arról, hogy Baby mivel érte el azt nálam, hogy ne érezzem magamat annyira rosszul, de egyben ténylegesen biztos voltam: sikerült neki. Most is.

Barátságszilánkok - 6. fejezet

Hatodik fejezet – Csupa sár

Corie szemszöge:

Alig bírtuk babyvel hazacipelni a sok súlyos szatyrot, útközben egy csomó minden ki is hullott belőle. Ilyenkor, persze, mindig nevetésben törtünk ki mind a ketten, aminek a következménye megint csak az lett, hogy néhány dolog a földre hullt. Hiába, ilyen volt a mi formánk!

- Jaj, Jay! – mondtam néhány perc után, amikor végre sikerült megszólalnom. A nevetés hullámai még mindig rám törtek, de ura voltam a helyzetnek. Azt hiszem. – Ne legyél már ennyire szerencsétlen, állandóan elejtesz valamit, ezzel pedig engem is nevetésre késztetsz!

- Tessék? – kérdezett vissza elkerekedett szemekkel. – Még hogy én ejtek el mindent? Nem is tudom, hogy ki ejtette el előbb a citromos mosogatószert... – Próbálta magát keménynek mutatni, de én átláttam az állarcán.

- Az is csak a te hibád volt! – ripakodtam rá, miközben ismét kirobbant belőlem a nevetés. – De ez nem ér, mindig ezt csinálod, és én pedig miattad nem tudok rendesen haladni! Nem igaz, milyen vagy!

- Hát, persze... – morogta tettettet komolysággal. – Mindig, mindenért én vagyok a hibás, ugye, Corinne?

- Úgy bizony! – vágtam rá gondolkodás nélkül, amire elfojtotta a mosolyát. – Ki más? Na jó... most komolyan, inkább siessünk haza, mert így tényleg egy örökkévalóságig fog tartani.

- Szerintem – kezdte elgondolkozva. – Megint el kellett volna lopnunk a bevásárlócskit. Akkor sokkal könnyebb dolgunk lett volna...

- Ó, igen, igazad van – bólogattam lelkesen. – És akkor tudtál volna tolni megint, hogy én felállok az elejére! Az akkora buli! De tudod... Már kettő van a garázsban, lehet, hogy nem lenne tanácsos még többet elkötni... – húztam el a számat.

- Ja, ja! És kettő van nálunk is! – értett velem egyet. – Akkor legközelebb majd azokat is magunkkal visszük, és jogosan mondhatjuk, hogy a miénk!

- Na, ez egy jó ötlet! Legközelebb ezt fogjuk csinálni... Ha valaki pedig kiszúrja... Futunk! – kuncogtunk ismét.

Néhány perc múlva már haza is értünk, és lepakoltuk a sok-sok cuccot, amelyek idáig a kezünkben foglaltak helyet. Kivettem a hűtőből két ásványvizet, majd az egyiket babynek dobtam, amikor megcsörrent a zsebében a telefonja.

Alig beszélt néhány másodpercig, de én könnyen megértettem, hogy valami olyasmit mondtak neki, aminek ő nem igazán örül.

- Na, mi történt? – kérdeztem elkínzott arcát látva.

- Anya volt, hogy vágjam le a füvet... – húzta el a száját. – És hogy locsoljam meg a virágait, mert hétvégén nem lesz itthon. Szuper! Csak azt nem értem, miért mindig rám bízza az ilyeneket...

- Azért, Drágám, mert tudod, hogy anyud szerint Kelly nem megbízható ezen a téren, és azért, mert hiába kapná ő ezt a feladatot, úgyis megzsarolna téged valamivel, és neked kellene megcsinálnod. Ezt anyukád nagyon jól tudja, hidd el nekem. Így legalább megspórol neked néhány percnyi felesleges idegeskedést és vitát a nővéreddel.

- Nem igaz, Corie, hogy neked mindig igazad van! De amúgy, én is pont erre gondoltam. Na jó... Akkor most elhúzok, de később még találkozunk! – búcsúzott, majd lepacsizott velem, és már kint is volt az ajtón.

Ördögi terv fogalmazódott meg bennem, miközben az emeletre sétáltam. A szekrényemhez léptem, és kivettem belőle a fürdőruhámat, majd a fürdőbe siettem, és felvettem. Felkaptam a napszemüvegemet, és egy törölközőt is kifelé jövet, majd kimentem a hátsókertbe, mégpedig azzal a céllal, hogy napozzak.

Nagyon élveztem az egész helyzetet, a lelki szemeimmel már láttam magam előtt, amint baby kiakad, amiért őt stírölöm munka közben, és a legfőbb ok, hogy én pihenek, amíg ő dolgozik.

Jay szemszöge:

Kicipeltem az udvarra a fűnyírót, ami mellesleg nem volt mai darab, sőt, ősrégi volt. Csak én tudtam vele rendesen bánni, meg apu. De amikor rájött, hogy az ő kicsi fia is ért hozzá, akkor engem ért az a megtiszteltetés, hogy foglalkozhattam a működtetésével.

Kiérve láttam, hogy Corie fürdőruhában sütteti a hasát egy törölközőn lustálkodva. Hát mit ne mondjak… kicsit bosszantott, hogy pont most itt a szemem előtt akar pihenni, amikor én a fűnyíróval hadakozom, és izzadok, mint a ló. Kissé összeszűkült szemekkel méregettem, amihez társult még egy idióta grimasz is. Egyrészt elkapott valami furcsa érzés. Nem sűrűn látom ennyire nőiesnek… úgy értem, ez a fürdőruha meg minden... Mindig elcsodálkozok, hogy mennyire természetesen szép lány. Na de most ebből elég, mert másrészt provokált a jelenléte. Előtte álltam, egyik kezem a masinára téve, a másik kezem mellettem ökölbe szorítva volt, és továbbra is grimaszoltam, ahogy bírta az arcom.

- Szevasz, baby! – köszönt, és lassan a könyökére támaszkodott. – Talán nem jó a gép?

- Hm…

- Hm? – értetlenkedett, és levette a napszemüvegét.

- Igen. Mondd csak, ezt komolyan gondoltad, hogy itt napozol, miközben én a füvet nyírom?

- Talán zavar?

- Hát kicsit bosszant, jól gondolod. – Azzal bekapcsoltam a fűnyírót, és mindkét kezemmel megragadtam. – Jó barnulást! – kiáltottam még a nagy zajban, aztán lassan odébb araszoltam.

Csak nézett utánam értetlenül, ami kissé jogos, de na! Duzzogva tologattam a gépet, ami eszméletlen lármát csapott, és egyre csak az járt a fejemben, hogy a férfi cseppet sincs jobb helyzetben, mint a nő. Most ez egy remek példa… tanúsíthatom, mint szenvedő alany.

Hihetetlen volt így melózva a hőség. Csorgott rólam a víz, és a pólóm már mindenhol rám tapadt. Levenni nem akartam, valami oknál fogva úgy gondoltam, hogy rajtam kell maradjon. Hálásan gondoltam a következő feladatomra, ami a virágok meglocsolása volt, mivel akkor kicsit lehűthetem magam. És ekkor ugrott be a nagy ötlet! Tudom, hogy fogok elégtételt venni.

Az arcomra kiült egy ravasz mosoly, és biztos voltam a tervem sikerességében. Leállítottam a fűnyírót, és nagyot sóhajtva toltam vissza a helyére. Corie előtt elhaladva úgy éreztem, mintha egy film lassított felvétele menne, amikor a hős a végső csapásra készülődik.

A kerti csaphoz sétáltam, amire már előre rá volt erősítve a slag. Megengedtem a vizet, és elkezdtem locsolni a virágágyásokat. Eleinte úgy tettem, mint aki békésen, egy szó nélkül csinálja a feladatát, de lopva Corie felé pillantgattam. Direkt azt a részt hagytam utoljára, ami a legközelebb volt hozzá, és egy hirtelen mozdulattal telibe fröcsköltem. Nagyokat kurjongatva menekültem előle, mert a nagy meglepetéstől egyből felugrott, és néhány döbbent másodperc után gyilkos tekintettel felfegyverkezve szemelt ki engem, mint levadászandó célpontot.

- Baby! – üvöltött. – Ezt most nem úszod meg szárazon, és ezt most a szó szoros értelmében, hallod!?

- Persze, hercegnőm, persze. – Ugrottam át egy vakondtúrást a kerítés mellett. – Csak tudod, már nem bírtam visszafogni magam. Annyira száraz voltál, hogy gondoltam tapasztald meg mennyire jó az, ha folyik rólad a víz.

- Nagyon vicces vagy. – Állt meg hirtelen, majd a ház felé sietett, és eltűnt az ajtó mögött.

Ennyire megsértődött, vagy csak feladta? Az nem lehet! Corie soha nem futamodott meg előlem. Elkerekedett szemmel néztem utána, és vártam mikor bukkan fel, de csak nem jött, szóval hátat fordítottam, és a csaphoz mentem, majd elzártam azt. Akkor éreztem, hogy áll mögöttem valaki… Corie. Mielőtt megfordulhattam volna, már kaptam a nyakamba egy adag hidegvizet, és utána az arcomba is. Hát megkereste a kis ravasz a régi vízipisztolyokat! Csukott szemmel tűrtem, hogy abbahagyja, aztán megtöröltem az arcomat.

- Ha harc, hát legyen harc, baby.

- Ezt vegyem kihívásnak? – vigyorogtam, mire csak idedobta nekem az én pisztolyomat, ami teli volt vízzel.

Mindketten elmosolyodtunk, és lassan elhátráltunk a másiktól, miközben tízig számoltunk. Aztán, mint az őrültek elkezdtünk rohangászni, és lövöldöztük egymást. Estünk-keltünk, már mindketten tiszta maszatok voltunk. De csak szaladgáltunk tovább... Pont, mint kiskorunkban. Nagyon jó érzés volt újra kicsit gyereknek érezni magam, és tudtam, hogy ezzel ő is így volt.

Az első tár kiürülése után, még egyszer újratöltöttük, majd mikor az is kifogyott, kimerülve huppantunk le a földre, és nevettünk, hogy már alig bírtuk szusszal. Feltápászkodva a földről, egymást támogatva léptünk be a házba, ahol régóta először ez fogadott minket:

- Ejnye gyerekek! Hát mindenetek csupa sár!

Barátságszilánkok - 5. fejezet

5. fejezet - Egy "kedves" ismerős

Jay szemszöge:

Ott álltam… a próbafülkében… egyedül! Halálosan féltem, nincs értelme letagadnom. Azért egy ilyen szörnyű női felsőben feszíteni nem volt kellemes élmény, főleg úgy, hogy tudtam itt még nincs vége. Ismerem Corie-t, tuti biztos, hogy még kitalál valami borzalmas dolgot, amit előszeretettel fog parancsba adni. Az egész „öltöztessük totál idiótának a barátunkat” ötlet még dokumentálva is van, és jó pár fénykép készült rólam, szóval kicsit sem vagyok nyugodt. Most elég sokáig ezzel fog zsarolni, már látom előre.

- Jay – hallottam Corie hangját, és őszintén szólva ez a sunyi hangnem még jobban arra adott okot, hogy rettegjek. – Nézd mit találtam neked. – Húzta el a függönyt.

A kezében egy jóval nagyobb méretű magas sarkút tartott, mint amekkora kellett volna. Leesett az állam, és szabályosan elkezdtem izzadni. Ha most ezt rám fogja erőszakolni, akkor később nagyon megbánja.

- Ugye ezt most magadnak hoztad? – érdeklődtem, pedig tudtam az igazságot.

- Dehogy, baby! Neked. Tudod, hogy én soha az életben fel nem húznék egy ilyen borzalmat a lábamra. – Lóbálta meg a szemem előtt a kis lábbelit, ami hamarosan rám fog kerülni.

Nem lett volna értelme ellenkeznem, tudtam, hogy ha nem szólok semmit, akkor annál hamarabb túl leszek a dolgon. Így hát lemondó sóhajjal elvettem tőle a magas sarkút, és egyetlen mozdulattal behúztam magam mögött a függönyt, ami majdnem le is szakadt a nagy lendülettől.

- Baby, kész vagy már? Nem igaz, hogy ennyit kell vele bíbelődni.

- Háát… tudod Corie, ez nem hiszem, hogy jó ötlet volt. – Bámultam a majd lepattanó kis „csodára” a lábamon.

- Ugyan, miért nem? – kérdezte, miközben minden figyelmeztetés nélkül belépett a próbafülkébe. – Jay… - kezdte, de egyből meg is akadt, és hangos nevetésben tört ki. – Ez igazán gyönyörű. – Mutatott továbbra is viháncolva az öltözetemre.

- Most nagyon örülsz, mi? – érdeklődtem. – Már csak azt áruld el nekem, te divatdiktátorok gyöngye, hogy mivel fogod leoperálni ezt a lábaimról?

Corie nem szólt egy szót sem, csak végrehajtotta azt az egyszerű műveletet, amit kicsatolásnak nevezünk. Erre már én sem bírtam megállni, és kitört belőlem a röhögés. Percekig nem bírtuk abbahagyni, és zengett tőlünk a részleg, de nem érdekelt, inkább a könnyeimmel voltam elfoglalva, amik a nagy nevetésben kicsordultak.

- Ezt még sokáig fogom emlegetni, ugye tudod? – kérdezte Corinne pár perccel később, amikor már a háztartási élelmiszereknél voltunk.

- Igen – adtam meg a rövid és pontos választ, miközben leemeltem a polcról egy csomag tésztát, és a kosárba dobtam.

- Ilyet nem is kell vásárolnunk – nézett rám furcsa szemekkel.

- De igen, nézd csak meg, ott van a lista alján, látod?

- Ja igen. Te mindig is jobban értettél ehhez, mint én – mosolyodott el.

- Azért hívtál mindig el. – Vettem el tőle a cetlit, és vigyorogtam, mint egy bolond.

Már majdnem tele volt a kosarunk, de Corie nem nyafogott, hogy nem bírja el, pedig szívesen vittem volna, csak nem engedte. Nők…

Vettünk mindent a tejtől a zsebkendőig, de egy valamit sehol sem találtunk. Nem kérdeztünk meg senkit, hogy merre keressük, mivel ez egy aranyszabály volt. Ha kell valami, keresd meg. Úgyhogy a müzlit kutattuk. Kellett egy kis ráadás mindkettőnknek, és ez volt a jutalmunk. Már kiskorunk óta mindig ezzel ajándékoztuk meg magunkat egy-egy sikeres vásárlás után. Bár most, mivel elég sok ideje nem tettük be a lábunk a boltba, így furcsa volt, hogy átrendezték, de végül megtaláltuk. Viszont rajtunk kívül volt még valaki…

Corie szemszöge:

- Figyelj, baby, valamit elfelejtettem, ami anyának feltétlenül kell! Egy pillanat, és jövök! – mondtam felé fordulva, amikor meredten bámult egy pontot. Baby mindig is ilyen volt, ha kiszúrt valamit, akkor azt órákig képes lett volna bűvölni. Sietve indultam vissza anyának citromos mosogatószerért, neki az volt a kedvence. Lekaptam egyet a polcról, majd indultam vissza.

Körülbelül egy méter választott el babytől, a különbség csak az volt, hogy ő a másik sorban állt. És ha jól hallottam, valakivel beszélgetett.

- Ő is itt van? – kérdezte az ismeretlen. – Ja, hát persze! Biztosan itt van, ha te is! Egymás nélkül nem igazán tesztek egy lépést sem… Meglepve látom, hogy ez még mindig így van! – Időközben sikerült rájönnöm, ki lehet Jay társasága. Brandon volt, a volt pasim. Utólag visszagondolva nem is értem, hogyan voltam képes járni vele. Egy kretén volt. És nem mellesleg gyűlölték egymást babyvel. Jay azért őt, mert szemét volt velem, Brandon meg féltékeny volt babyre. Azt mondta, sokkal több időt töltök babyvel, mint vele. Igaza volt. Továbbá azt is ellenezte, hogy átjárjunk egymáshoz, vagy együtt aludjunk. Brandon egy kretén volt.

Jobbnak láttam, ha sietek vissza, mielőtt azok még egymásnak rontanak. Szinte egyszerre néztek felém, amint kiléptem a másik sorból.

- Helló! – köszöntöttem közömbösen, majd a kosárba dobtam a flakont. – Mi járatban?

- Én csak éppen vásárolgattam, amikor meghallottam a nevetésetek. Még mindig nem változtatok semmit sem… Ha együtt vagytok, nincs megállás igaz? – kérdezte gúnyosan, félig felvont szemöldökkel. Baby keze után kaptam, majd erősen megszorítottam, hogy ne tegyen semmit sem.

- Brandon, mit akarsz? Ha azért jöttél, hogy ezt elmond, mehetsz is. Mint látod, tökéletesen megvagyunk nélküled is.

- Pontosan! – helyeselt negédesen mosolyogva Jay. – Régen sem tartottunk igényt a társaságodra, és ez most sem változott! Na szevasz! – mondta továbbra is csöpögősen, majd lépett egyet előre, de Brandon megállította. Ajaj, mi készül itt! Gyorsan tennem kéne valamit.

- Na, mi történt? – folytatta baby, mielőtt közbe tudtam volna lépni. – Még most is fáj igaz, hogy sosem voltál elég jó? Hát, öcsém, erről nem én tehetek.

- Úgy látom, hogy nagyon biztos vagy magadban – szűrte a szavakat keményen Brandon.

- Nem vagyok az. Csak ismerem, és tudom, hogy mi a jó neki, veled ellentétben. Próbálkoztál, nem? Nem sikerült. De elárulom, úgy nem is tudsz megtartani senkit sem, nemhogy Őt, ha eltiltod attól, akit szeret! – Tudom, mire gondolt baby. Brad megpróbálkozott azzal, hogy eltilt minket egymástól. Azt hitte, ezzel a módszerrel eléri, hogy csak az övé legyek. Nem sikerült neki, én pedig babyt választottam.

- Na, jól van srácok! – szóltam közbe. – Ebből elég legyen. Régen sem bírtam, ha miattam csináljátok ezt, de most egyenesen rosszul vagyok tőle! Baby, mehetünk? – ránéztem, ő pedig még mindig mereven bámulta Brandont. Majd az ajkait cinkos mosolyra húzta.

- Persze, hogy mehetünk! Na cső, tesó!

Nevetnem kellett. Baby néha tudott olyanokat mondani, ráadásul pont a legjobb helyzetekben állt elő velük. Imádtam a humorát, és őt magát is.