Barátságszilánkok - 7. fejezet

7. fejezet – Félelmetes jövő

Jay szemszöge:

A nap hátralévő részében hallgathattuk, hogy milyen nagyra nőtt gyerekek vagyunk, hogy mikor fogunk megkomolyodni, és hasonló sablonszövegek. Persze, ezt most sem szidalmazás szinten kaptuk, de azért őszintén… kinek van kedve egy kimerítő rohangászás után erre kagylózni? Hát, nekünk biztosan nem. Fáradtak voltunk, és másra sem vágytunk, minthogy ledőlhessünk és pihentessük erőtlen végtagjainkat. Volt azért egy-két durva esés, nem csodálom, hogy sántítottam egy kicsit, és Corie is elég furcsán mozgatta a jobb kezét.

Megvacsoráztunk, aztán Corie közölte, hogy nálunk szeretne aludni. Ez nem volt ritka eset, szinte minden héten van pár alkalom, amikor vagy ő alszik itt, vagy én alszok náluk. Annyira szerettem ezeket a közös estéket, nagyon jókat beszélgettünk, nevettünk régen is, és most is. Soha nem mondanék le róla, ez már az életemhez tartozik… az életünkhöz tartozik.

Lassan, csigatempóban másztunk fel a lépcsőn, hogy aztán a szobámban uralkodó kupival kelljen farkasszemet néznünk. Egymásra sandítva már tudtuk, hogy itt bizony most nem fogunk rendet rakni. Így, kerülgetve a kisebb-nagyobb akadályokat jutottunk el az ágyamig, ahol nagy lendületet véve ugrottunk fel a strapabíró berendezésre. Nem is hinné el az ember első hallásra, hogy mennyi mindent kibírt már az ágyam. Amióta az eszemet tudom megvan, és kíméletességről szó sincs, ugyanis kedvelt helyünk volt mindig a legkülönbözőbb vandál játékokhoz.

Elnyúltunk mindketten, és csak bambultuk a plafont szótlanul. Corie szuszogását hallgatva totál megnyugodtam, és nem is éreztem szükségét, hogy megszólaljak. Megtette helyettem…

- Jay – kezdte. – Mondd csak, te gondolkoztál már azon, hogy mit kezdj az életeddel?

Meglepett a kérdés, nagyon is. Mindenre számítottam csak erre nem, és hirtelen válaszolni se tudtam.

- Baby, ébren vagy? – Bökött oldalba egy kicsit.

- Igen, persze – suttogtam. – Miért kérded?

- Miért nem válaszolsz? – kötekedett. – Amúgy meg, csak érdekel.

- Hát, komolyabban még nem foglalkoztam vele, majd jön valami. De megnyugodhatsz, te leszel az első, aki megtudja, ha készülök valamire, mert kell a véleményed – mosolyogtam.

- Baby, azt el is várom, mivel én is így vagyok ezzel – vigyorgott vissza rám, majd elnyomott egy ásítást.

- Corie, ha már itt tartunk, akkor ne legyünk szörfoktatók? Mindig nagy álmom volt, hogy cápáktól hemzsegő vízben cirkáljak egy deszkán – tettem fel a kérdést komolyan, aztán hatalmas röhögésben törtem ki, és ezzel nem voltam egyedül.

- Hát, te nagyon dilinyós vagy. – Jött a cseppet sem meglepő megállapítás, amikor végre szóhoz tudott jutni a mellettem fetrengő, leginkább most egy eszelősre hasonlító lány. – Akkor miért nem leszünk már cápaidomárok? Ha már cápa… Annyira el tudom képzelni, ahogy állsz a hátán, és egy kantárt szorítva lovagolod meg, miközben integetsz a bámészkodók felé – tört rá ismét a röhögőgörcs. – Mr. Jackson Cápaidomár Rathbone.

- Persze, én is így gondoltam. És képzeld, téged ér az a megtiszteltetés, hogy Mutyu – mert ez lesz a neve – top secret dolgait intézheted. Mit szólsz? – Itt már nem bírtam, belőlem is megint nagyon kitört a nevetés.

- Az remek lesz, Jay, csak győzzük kivárni. – Törölgette a sok nevetés után könnyes szemeit. – Bár, én valami kevésbé extrém munkával szeretnék foglalkozni. Van ennél biztonságosabb javaslatod?

Corinne szemszöge:

Azt hittem, hogy megfulladok a nevetéstől, amely hullámokban tört rám Jay mondatai hallatán. Nem tetszett, hogy megint megpróbálja elviccelni a helyzetet, amikor én komoly dolgokról szeretnék vele beszélni. Hiába, Jay nem változik.

- Baby – fordultam felé már rendezett arcvonásokkal, s jóval nyugodtabb lelkiállapotban. – Komolyan kérdeztem, szeretném, ha komolyan is válaszolnál. Mi lesz veled, velünk?

- Nem tudom, Corie... – felelte halkan, már nem nevetett, minden vidámság eltűnt a hangjából. – Komolyan nem tudom...

- Figyelj – kezdtem bele, és feltámaszkodtam a könyökömre, hogy a szemibe nézhessek. Tudtam, hogy mire vágyott. Tudtam, hogy az élete volt a színjátszás. Csak azért nem jártunk egy suliba, mert én ki nem állhattam ezt a szakmát. Emiatt régen sokat veszekedtünk, de ő mindig bólogatni kezdett, ezzel jelezve, hogy felejtsük el a témát, nem ér annyit, hogy összekapjunk. De most jött el talán annak az ideje, hogy belássam, nem mehet így tovább. Miattam adta fel az álmait, ezt nem kérhetem tőle! – Tudom, hogy ez így nem jó neked...

- Te meg miről beszélsz? – tromfolt le, amikor még bele sem kezdtem a mondandómba. – Nem tudom, hogy mit akarsz ebből kihozni...

- Azt, Jay, hogy ne áltassuk magunkat tovább... Most már mindennek a félelmetes jövőről kellene szólnia... De mi ehelyett mit csinálunk? Csak szórakozunk, és nem törődünk semmivel sem...

- Corie... – hangjából könnyen le lehetett szűrni, hogy megijesztették a szavaim. – Ne mondd ezt...

- Mit, Jay? Mit ne mondjak? Te is tudod, hogy ennek egyszer véget kell vetnünk!

- Tessék? – Kissé felemelte a hangját, és hitetlenkedve nézett rám. – Corie, ezt tényleg te mondod? Eddig sosem voltál ilyen! Most miért?

- Egyszerűen csak rájöttem, hogy... Rengeteg dologról lemondtál miattam, és én ezt nem akarom. Nekem az a legfontosabb, hogy te boldog legyél... Jay, Baby, éld az álmaidat!

- Hát... te nem vagy normális, már ne is haragudj. Miért vagy annyira biztos abban, hogy én nem élem az álmaimat? Hm, miért? Azt sem értem, hogy miről kellett lemondanom miattad... Hiszen, pont te vagy az az ember az életemben, aki miatt semmiről sem kell lemondanom.

- Csak egyvalamiről... Valami olyasmiről, ami tudom, hogy nagyon sokat jelent neked... Jay, te színész akarsz lenni, és miattam nem vagy az! Tudod, milyen borzalmas érzés ezzel a tudattal élni? – Nem tudom, hogy mi ütött belém, csak ömlöttek belőlem a szavak, és szerencsétlen Jayre zúdítottam mindent.

Tényleg vannak olyan pillanatok az ember életében, amikor csak úgy elgyengül... Minden ok nélkül. Hát ez is egy ilyen volt... Semmi okom sem lett volna arra, hogy ezt mondjam neki, ám én mégis megtettem.

Önző vagyok, nagyon önző. Nem törődtem azzal, hogy megbánthatom, pusztán az volt a lényeg, hogy kiadjam magamból. Nem akartam bántani, mégis megtettem... Nem akartam!

- Corie, figyelsz rám? – kérdezte immár sokkal kedvesebben. Közelebb csusszant hozzám, majd szorosan magához ölelt. – Hm, te kis buta? Még a feltételezés is rossz, hogy ezt gondolod!

- De Jay... – hadakoztam volna, ha nem pisszeg le.

- Ne most... Pihenned kellene, nem gondolod? Szerintem a kis délutáni kergetőzésünk eléggé lefárasztott... – Hangján hallani lehetett, hogy mosolyog.

- Még mit nem! – morogtam vissza. Halványlila gőzöm nem volt arról, hogy Baby mivel érte el azt nálam, hogy ne érezzem magamat annyira rosszul, de egyben ténylegesen biztos voltam: sikerült neki. Most is.