Barátságszilánkok - 8. fejezet

8. fejezet – Só

Jay szemszöge:

Másnap két kipihent – bár kissé álmos tekintetű – alak botorkált le a lépcsőn, azzal a céllal, hogy reggeliznek valamit… Ezek voltunk mi; Corie, és én. Mind a ketten nagyot nyújtóztunk, mikor végül leértünk. Elég mókásan néztünk ki a kócos hajunkkal, és az itt-ott félrecsúszott, felgyűrődött pizsamánkkal.

- Jó reggelt! – hallottam anyut a konyhából. – Ó, hoppá! – és megint, miután leesett egy lábas az asztalról, amit nagy csörömpölés kísért. Az a kis ébresztés, ami kellett még, már meg is van.

- Szia, anyu! – köszöntem, és leültem a konyhaasztalhoz. Corie is lehuppant mellém a másik székre, és fejét megtámasztva két ásítás között megpróbálta kipréselni magából, hogy jó reggelt.

- Mi jót csinálsz? – kérdeztem, mert tevékenykedéséből képtelen voltam leszűrni mire is készül.

- Süteményt fogok sütni – válaszolta – ha akartok, segíthettek – sandított először rám, majd Corie-ra, és a végén még megspékelte a műveletet egy kacsintással.

A két kiszemelt, vagyis mi, egymásra néztünk, és kis gondolkozás után beegyeztünk, hogy felajánljuk elengedhetetlen szakértelmünket.

Reggeliztünk pár szendvicset, aztán megkaptuk a kötényeinket, és kezdetét vehette a munka. Megjegyzem… Corie kék alapú, hatalmas napocskák, és holdak, meg egyéb égitestekkel tarkított köténye messze nem volt olyan megalázó, mint az enyém. Ugyanis nekem rózsaszín volt, és ha ez még nem lenne elég, kis rózsaszín szívecskék meg sütemények kergették rajta egymást... Hát, mit ne mondjak, semmilyen eszközzel nem voltam képes megszerezni a másikat.

Minden ki volt készítve az asztalra; recept, alapanyagok, eszközök. Már csak az kellett, hogy a folyamat beinduljon. Mi pedig nagy lelkesen fogtunk hozzá.

- Baby… – Vizsgálgatta Corie a receptet. – Szerintem nem sót kéne szórni azok közé a tálba, hanem cukrot, de te tudod...

- Hogy? – Néztem elkerekedett szemekkel a kezemben levő kis üveget, amire az volt ráírva, hogy: SÓ.

Néhány értetlen pislogás után csak nevetni tudtam a dolgon, de úgy, mint aki megbolondult. Anyu, és Corie döbbenten néztek rám, de ők sem bírták sokáig, és velem együtt kacagtak. Jól indult ez a sütögetés, az első fél órában már plusz melót csináltam.

Később aztán semmi fennakadás nem volt, és az első lekváros sütiket szélesen vigyorogva szedtem ki a sütőből. Na de most… megtörtént a baj. Akkora izgatottsággal ugrottam egyből, hogy majd én kiszedem, hogy kesztyűt elfelejtettem húzni, és a tepsi megégette a kezem. Az üvöltésem már majdhogynem ablakot törő volt. Corie gyorsan hozott jeget, és leültetett az asztalhoz, hogy gyógyítgassuk a mancsaimat.

- Ma nagyon kelekótya vagy, Rathbone – mosolygott, és lassan megcsóválta a fejét.

- Én inkább túlbuzgót mondanék – néztem nagy komolyan magam elé. – De, ha jobban belegondolok, igazad van.

- Megszokhattad volna, Baby! – Nyomott egy puszit a homlokomra, majd hátat fordított, és folytatta a sütést.

Ahogy néztem őket, elgondolkoztam, hogy milyen nagy összhangban képesek dolgozni. Hihetetlennek tűnt, ahogy szinte megbeszélés nélkül folytatták egymás tevékenységét. Corie nem először munkálkodott a konyhában anyuval, de állandóan meglep ez a dolog.

Lepillantottam a kezemre, ami full vörös volt. A jég pedig már kezdett elfogyni, szóval a hűtőhöz sétáltam, hogy a fagyasztóból kivegyek egy újabb adagot. Ekkor viszont egy újabb balszerencsés eset történt... A hűtő méretei miatt az egész ajtó eltakarta szerény személyemet, és az épp befutó Kelly pedig nem tudta, hogy ott állok, és meg lendülettel csapta rám az ajtót. Ennek a következménye az lett, hogy a fejem egyenesen a fagyasztóba került, és beszorult oda. Kétségbeesettem próbáltam kihúzni onnan, de ez korántsem volt ez egyszerű művelet. Amikor pedig sikerült, a konyha közepén landoltam, és elgondolkoztam azon, hogy mi jöhet még?

Corinne szemszöge:

Sajnáltam már Jayt. Komolyan mondom. Szerencsétlen annyira igyekezett egész nap, de mindig csak valami szerencsétlenség sült ki belőle. Akárhányszor rápillantottam – tudom, hogy ez végtelenül csúnya dolog –, de nevetni támadt kedvem. Ahogyan fájlalja a kezét, a fejét, sóhajtozik, és az élet nagy problémáival foglalkozik... Nagyon mókás volt.

A kanapén ültünk, és tévéztünk. Szerencsére, nem kellett kidobni az egész ebédünknek tervezett valamit, mert Randee segített végül egy rendes, ehető kaját összehozni. Még szerencse...

Kelly huppant le mellénk, és kérdő tekintettel bámult minket.

- Veletek meg mi van? Nem szoktatok ennyire punnyadtak lenni – mondta nagyokat sóhajtozva. Érdekes, hogy még ő is elsőre átlátja a helyzetet.

- Tudod, az öcsédnek éppen... – kezdtem volna, de Jay közbeszólt.

- Jaj, mintha nem látnád! – morogta. – Minden bajom van; fáj a kezem, és rám csaptad a hűtőt!

- Jaj, öcsi! – kuncogott Kelly. – Igazán sajnálom. De szerintem már túléltél nagyobb csapásokat is, nemde? Nem fog megártani ez az okos buksidnak!

Kelly mézes-mázos szavait hallva már én sem bírtam tovább megjátszani azt, mintha nem lenne komikus szegény Baby helyzete. Hangosan nevetni kezdtem, ami persze őt nagyon rosszul érintette.

- Ó, hát én ezt tényleg nem hiszem el! – pattant fel Baby mellőlünk. – Mikor minden összeesküdött ellenem, akkor még ti ketten is szórakoztok a helyzetemmel! Ez egyáltalán nem vicces, jó?

- De – kezdtem kacagva – ez nagyon is vicces! Valld be, Baby, hogy így van. Ha nem veled történt volna meg, te is jókat derülnél rajta, kár tagadni!

- Na jó – fújta ki a levegőt, majd visszaült mellénk. – Igen, biztosan így lenne. De jelen pillanatban ez nem tud foglalkoztatni. Túlságosan is szar nekem ahhoz, hogy arra gondoljak, mennyire jó lenne, ha mással történt volna meg.

- Na jól van, skacok – mondta Kelly, miközben felállt mellőlünk. – Azt hiszem, hogy én magatokra is hagylak titeket. Csak azért jöttem, hogy öcsit kissé szívassam a helyzetével. De már elvégeztem ezt a teendőt, szóval lelépek. Később beszélünk! – mosolygott rám, majd az emeletre indult.

- Kösz, Kelly! – kiáltott utána Jay. – Nagyon rendes lány vagy te, igazán!

- Tudom, öcsi, tudom! Ezért szeretsz! – hallottuk Kelly hangját még utoljára, majd egy hangos ajtócsapódás jelezte, hogy a beszélgetés megszakadt köztünk.

Unottan csúsztam közelebb Jayhez, és a vállára hajtottam a fejemet. Ilyen pillanatokban, amikor nem igazán tudjuk, mit is lehetne csinálni, gyakran tesszük ezt. Mármint, úgy értem, hogy ilyen unalmas pillanatokban van, amikor csak összebújunk, és úgy szemléljük a világot. Nem tudom, hogy ez mitől volt így, de szerettem a közvetlen környezetében lenni. És most nem arra gondolok, hogy jó volt megölelni őt, megfogni a kezét. Sokkal inkább azon van a hangsúly, hogy szerettem a mellkasára hajtani a fejemet, a nyakához hajolni, érezni az ismerős illatát. És ez fordítva is így volt. Többnyire ilyen dolgok miatt hitték azt az emberek, hogy mi jártunk. Pedig ez a fikció sosem súrolta a valóság legtávolabbi vonalát sem.