Barátságszilánkok - 10. fejezet

10. fejezet – Magányba burkolózva

Jay szemszöge:

Az elmúlt két hétben Corie, és én nem beszéltünk. Látni is alig láttam, ami mondanom sem kell, hogy mennyire megviselt. Nem érzem jól magam nélküle, szétfeszít valami furcsa üresség itt belül, amit tudom, hogy neki kéne kitöltenie. Anyu is aggódva néz rám, az ő szeme elől nem tudom titkolni a bánatom, és ami meglepett, hogy Kelly elől sem. Akármennyire is szeret az őrületbe kergetni, megvan benne az a testvéri ösztön, hogy segítsen, ha látja rajtam a gondokat. A szobámba zárkózom, amióta történt az egész, és pár napja benézett hozzám. Jó érzés volt beszélni vele komoly dolgokról is.

Most is itt ülök az asztalomnál, és unottan támasztom egyik kezemmel a fejem, miközben a másikban egy ceruzát szorongatok, és firkálgatok vele egy papírra. Ezt csinálom már két hete. Lassan kezdek beleőrülni, sosem történt még ilyen köztünk, egyszer sem tartottak a kis összeveszéseink két napnál tovább. De a mostani nem hasonlítható azokhoz, ez most komoly…

Úgy érzem magam, mintha egy felbecsülhetetlen dolgot veszítettem volna el. Nagyon fáj, hogy Corie nincs mellettem, de valahol megértem, hisz tudom, mennyire gyűlöli a médiát, és igyekszik távol maradni tőle. Most az én kezdeti belecsöppenésem pedig egy világot zúzott apró szilánkokra benne. Én vagyok a hibás, semmi kétség. De a kettőnk hozzáállása teljesen különböző, engem nem taszít az a világ, és biztos vagyok benne, hogy nem fog megváltoztatni.

Leteszem a ceruzát, majd nagyot sóhajtva nézek körbe a szobámban. Mindenhol telefirkált papírok… a táblára feltűzve, a kuka mellett összegyűrve, az asztal körül, amik lecsúsztak. Kész zűrzavar. Ha nem tudnám magamról mennyire rosszul vagyok, akkor is az lenne az első meggyőződésem, hogy itt valami nincs rendben.

Nem emlékszem mikor ültem le, de nem épp kellemes felállni, szóval olyan három, vagy négy órára saccolom. Végigropognak a tagjaim, ahogy nyújtózkodva az ablakhoz sétálok, majd a széles párkányra zuhanva a csillagos eget bámulom. Ezt régen mindig együtt csináltuk. Ha rossz kedvünk volt megnyugtatott, ha jó kedvünk volt még jobban felvidított, a lényeg, hogy együtt voltunk. Most, így egyedül csak növeli a szomorúságot a szívemben. Sírni lenne kedvem, kiengedni mindent…

A térdeimet egész közel húzom a mellkasomhoz, aztán megtámasztom rajtuk a homlokom. Szörnyű ez az állapot, nem bírom, túl gyenge vagyok, hogy egyedül legyűrjem. Hiányzik Corie jelenléte a másik oldalról, hogy ha kibillenek az egyensúlyomból, ő visszarántson. Ilyenkor érti meg igazán az ember, mit is jelent egy barát, de nekem ő ennél sokkal többet jelent, nem pusztán barát… ő az életem.

Tükörbe sem kell néznem, tudom, hogy vörös a szemem a sok visszatartott könnytől. Sírnék, de azzal tényleg feladnám… mégis, amikor az ablak mellett meglátok egy rajzot, összeszorul a lelkem, mert felemelve látom, hogy Corie portréját tartom a kezemben. Hogy mikor rajzoltam? Valahol a még élek, de mindjárt végem van határán.

 Szüntelen zakatol a fejemben, hogy vajon ő most mit csinálhat. Kérdések megállíthatatlan áradata… aggódom, lehet minden úgy, mint régen? A kérdésemre válaszként csak egy elszabadult könny fut végig lassan az arcomon…

Corie szemszöge:

Küzdöttem magammal. Méghozzá nem is akárhogyan. A szívem minden pillanatban hozzá rohant volna, hiszen már a puszta tény is kiakasztott, hogy két hete nem láttam, nem beszéltem vele... Égetett a kín utána. Viszont az eszem... Azt mondta, hogy addig kell ennek az egésznek véget vetni, amíg nem késő. Amíg nem folyt bele teljesen. Ugye, hogy milyen baromság ez?

Ilyenkor gyűlöltem magamat. Gyűlöltem a hülye elveimet. Képtelen voltam ép ésszel feldolgozni ezt az egészet. Miért, ó, basszus, miért kell nekem ilyen hülye érzésekkel viseltetnem a média iránt? Elvégre is ő a legjobb barátom! Nélküle... nélküle nem kel fel számomra a nap, s sosem nyugszik le. Nélküle nem édes a nevetés, s semmi sem vigasztal engem. Nélküle... nincs semmi.

Körbepillantottam a szobámban, ahol mint mindig, most is óriási káosz uralkodott. Ám mégis, én ebben a hatalmas rendetlenségben kiszúrtam valamit. Valamit, amit valósággal képtelenség volt észrevenni a sok ruha között, de én mégis megtettem. Valamit, ami csak miatta volt itt, és ami jól fejbe kólintott, hogy mit fogok elveszteni, ha nem változtatok a viselkedésemen azonnal.

Egy összegyűrt Red Hot póló... Egy összegyűrt póló, amit tőle kaptam. Egy összegyűrt póló, ami jelképesen minket jelentett.

Hogy mit vesztenék el? Hah, micsoda buta, buta kérdés ez. Egyetlen szóval meg tudnám fogalmazni. Mindent. Ez a két hét is csupa szenvedés volt nélküle, hát akkor még mi lenne a jövőben? Bele sem merek gondolni...

Felálltam, és az ajtómhoz léptem. Az órára pillantottam; most múlt el tíz. Lehet, hogy már alszik... Akkor meg csak úgy beállítok, és felkeltem? Ez milyen őrültség már... És mi van akkor, ha nem alszik?

Corinne, gondolkozz, gondolkozz... Jobban ismered őt, mint saját magadat. Te pedig most itt vagy, gondolkozol, szenvedsz... És ő?

Nem kellett tovább merengnem, tudtam, hogy mi lesz a helyes megoldás. Valósággal szinte feltéptem a szobám ajtaját, miközben rohantam lefelé a lépcsőn. Egy szál póló és rövidnadrág volt rajtam. Odakint nemrégen esett, még érezni lehetett az eső illatát. Az ajtóban megpróbáltam nem törődni anya furcsálló pillantásaival miközben felhúztam a lábamra a papucsomat.

Amint kiléptem megcsapott a nyirkos levegő, s elvegyült az arcomon folyó könnyekkel. Nem tudott ez most érdekelni... Csak rohantam előre, szedtem a lábamat, majd amikor elértem az ismerős ajtót, megtorpantam. Levegőért kapkodtam. Egy pillanat erejéig megijedtem. Megráztam a fejemet, hogy ez az ostobaság eltűnjön belőle.

Csöngettem és kopogtam. Tudom, hogy késő volt, biztosan már lefeküdni készültek, de ez engem cseppet sem tudott jelen pillanatban izgatni. Kelly nyitott ajtót.

- Szia! – mondta meglepetten. – Hát te meg? És mi történt, csak nem sírsz? Ó, Corie...

- Kelly, itthon van? – kérdeztem zihálva. Furcsa, hogy két hétig kibírtam nélküle, és amikor itt vagyok, tőle alig pár méterre már nem bírom. Nagyon nem bírom.

- Igen, persze, fent van a szobájában. De nem biztos, hogy be fog engedni... Mostanában eléggé... zárkózott lett.

- Kösz, Kelly! – mondtam még visszafordulva, mert időközben már felfelé trappoltam a lépcsőn.

Csak mertem remélni, hogy beenged, és nem fog elküldeni. Mert, ha így történne, akkor... Akkor minden bizonnyal megőrülnék. Megálltam az ajtaja előtt. Mélyeket lélegeztem. Odabent néma csend volt. Semmit nem hallottam. A szívem vadul vágtázott a mellkasomban, az adrenalin pedig túláradt a véremben. A viszontlátás örömre elbódította az agyamat. Cselekedtem.

Benyitottam, és megláttam őt, az ablakban ülni; a lábai fel voltak húzva, és a fejét a térdén nyugtatta. Rosszul volt. Ő is, akárcsak én. Körbe akartam nézni, de valahogy nem voltam elég erős hozzá. Képtelen voltam jobban szemügyre venni szenvedései színterét...

Egy aprócska, halk és gyenge segélykiáltás hagyta el a torkomat:

- Baby...