Barátságszilánkok - 4. fejezet

4. fejezet – Micsoda csaj ez a srác

Jay szemszöge:

Corie csak állt, és bámult rám némán. Nem értem, hogy miért nem tudott kinyögni egy szót sem, hiszem tudta, hogy nem szeretem magam hallgatni így. Ráadásul nem emlékszem, hogy ezt én vettem volna fel, és adtam oda neki. Bármikor szívesen játszottam, ha megkért rá, de ez most kicsit meglepett, és őszintén szólva bántott, hogy én nem tudtam róla.

- Kitől kaptad? – kérdeztem, de még mindig csak tátogni tudott. Nem sűrűn lát kiborulva, ez meg is mutatkozik. – Csaknem a nővéreim másik titkos ajándéka? - Erre is csak bólogatni tudott, és látszott rajta, hogy nem ilyen reakcióra volt felkészülve tőlem.

Elsétáltam a kanapéhoz, leültem, és magamban elszámoltam lassan tízig. Azt hittem használni fog, és lenyugszom, de nem. Kellyéknek volt már pár sunyi húzásuk, de ez mindenen túltett. Szerettem őket, és ők is engem, ezért nem értem miért nem kérdeztek meg. Meggondolatlan dolog ilyet csinálni, főleg ha ez nagyon személyes teret érint. Dühös voltam, és szerintem kiült az arcomra, mit érzek.

- Jay, én… - kezdte volna, de nem vártam még mit mondd. Inkább felpattantam, és futásnak iramodtam.

A hátam mögött hangosan vágódott be az ajtó, és a kaput vadállat módjára löktem ki. Hirtelen nem is tudtam hová rohanok, csak vitt a lábam előre. A feszültség így legalább kijött, hogy szaladtam, bár nem tartott sokáig, mivel észre sem vettem, és a házunkban találtam magam. Anya meglepődve nézett rám, nem értette, miért vagyok zaklatott, miért jöttem haza, mikor csak épp hogy elmentem itthonról, és hogy miért nem szólok egy szót sem. Már nyitotta volna a száját, de megelőztem, és előle is elmenekültem. Nem akartam hallani senkit, már csak egy valaki volt, aki segíthetett rajtam…

- Anabell – suttogtam, miközben a szobámba érve az ágyra ültem, és kezembe fogtam a gitárom.

Sokáig csak néztem, hogy milyen szép. Gyakran csinálom ezt, és mindig megnyugtat, hogyha látom mennyire mázlista vagyok, hogy az én kezeim között van. Aztán a kezem magától kezdett el pengetni, és egy ismerős dalt játszani. Ez Corinne száma volt, a kedvence. Nem értettem miért erre állt be a kezem, és hogy miért pont ezt játszom, ha egyszer emiatt lettem dühös. Csak jött a dallam, betöltötte a szobám csendjét, és éreztem, hogy lassan kienged a gőz. Szöveg is volt, de valahogy beszélni képtelen lettem volna. Most csak Anabell szólhat, csak az ő hangját szeretném hallani.

Körülbelül húsz perc múlva kopogtattak az ajtón. Tudtam ki az, hiszen elég sokszor jár itt nálam, és már megszoktam a kopogását.

- Nem akarom, hogy be gyere! – kiáltottam.

Újra kopogtattak.

- Kelly, menj innen, kérlek, most hagyj egyedül.

- Öcsi, ha nem engedsz be, kénytelen leszek bemászni az ablakodon! – harsogta a nővérem. – Muszáj beszélnem veled, szóval megtennéd, hogy leteszed Anabellt, és kinyitod nekem az ajtót?

Nem volt más választásom, tudtam, hogy komolyan gondolja az ablakon bemászást, ezért kelletlenül felálltam, és ajtót nyitottam neki, de közben a gitáromról le nem vettem a kezem.

- Köszönöm Mr. Rathbone, hogy beinvitál a rezidenciájába. – Lépett beljebb.

- Tudod, hogy mérges vagyok rád, igaz? – tudakoltam a nyilvánvalót, és löktem meg a hátam mögött az ajtót, mire az halkan becsukódott.

- Igen, de hidd el öcsi, hogy eszem ágában sem volt ezt csinálni. Sosem gondoltam volna, hogy megbánt téged – magyarázkodott. – Csak ezt szeretném, hogy tudd, én nem direkt arra játszottam, hogy felhergeld magad, és szerintem jó lenne, ha nem Corie-n töltenéd ki a haragodat, szegényt nagyon megijesztetted, amikor elrohantál.

- Azért jó lett volna, ha megkérdezel

- Igen, tudom. – Hajtotta le a fejét. – Hibás vagyok, épp ezért ne Corie legyen, aki bűntudatot érez. Menj és beszélj vele. – Hatásszünet. – A kedvemért.

Egy szó nélkül otthagytam a szobámban, és indultam vissza Corinnékhoz, de a lépcső alján megálltam, mert ő már az ajtóban várt.

Corinne szemszöge:

Csak elképedve bámultam az ajtóban toporgó babyt, aki bűnbánó pillantásokat küldött felém. Bűntudatom volt, nem szerettem volna, ha miattam érzi rosszul magát, vagy miattam lesz dühös Kellyre, mikor ő csak örömet akart szerezni nekem, amit azzal a lemezzel maximálisan meg is tett. Tudták, hogy melyik az én számom, hogy melyiket szeretem a legjobban, és azt vették fel. Na, meg persze sok másikat is, de nekem az számított legjobban.

- Corie, én csak… - kezdett magyarázkodásba, én pedig kiléptem az ajtón, majd a kapun is, míg ő szorosan a nyomomban volt. – Most meg hová mész? – Állított meg, és fordított maga felé.

- El! – vágtam rá gondolkodás nélkül. Köztünk mindig az volt ilyenkor a rutin, hogy ő magyarázkodik, én pedig megsértődőm, és várom, hogy kiengeszteljen. Egyszerűen imádtam, ha a kedvemben jár, főleg olyankor, ha valamit jóvá szeretne tenni. Ez volt a mi kis játékaink egyike. – Boltba – sóhajtottam végül.

- Mi? Minek? Én meg már teljesen azt hittem, hogy előlem menekülsz el! – fújta ki az eddig bent tartott levegőt, majd a szívéhez emelte a kezét, ezzel jelezve, hogy mennyire megkönnyebbült.

- Azért, mert anya elküldött. Hidd el, nem önszántamból indultam el! – mosolyodtam el végül, amint baby arckifejezését kezdtem tanulmányozni.

- Elkísérhetlek? – kérdezte félénken. – Tudod, éppen nincsen semmi dolgom…

- Ezer szerencséd van, Jackson, hogy eljössz velem, különben kaptál volna! – fenyegettem meg játékosan, majd elindultunk a bolt felé.

Éppen fel-alá járkáltam teljesen céltalanul, és valami apróságot kerestem anyának, egy újabb dolgot a végtelenül hosszú bevásárló listából… Amikor megpillantottam egy fehér, fidres-fodros, strasszos, köves, buggyos felsőt. Csak álltam ott ledermedve, és bámultam, próbáltam kitalálni, hogy egy ruha hogyan lehet ennyire ronda. Aztán ördögi terv fogalmazódott meg bennem, amit az arcomon egyre szélesebben elterülő mosolyom jelzett.

- Baby! – kiáltottam, majd körbenéztem, és néhány perc múlva Jay tűnt fel mellettem.

- Hmm? – kérdezte felém fordulva.

- Szerinted milyen? – böktem fejemmel a „fehér csoda” felé.

- Micsoda? – kérdezett vissza hitetlenkedve. – Az? – Mutatott a ruhára. – Hát, Corie, hogy meg ne sértselek… A hányinger kerülget tőle!

- Az jó! – vágtam rá, majd odaléptem, és levettem a fogasról. – Ugyanis felpróbálod!

- Hogy mit?! – meresztgette rám a gyönyörű szemeit. – Corie, sok mindenre rátudsz venni, de erre azért nem…

- Nos, rendben van, Mr. Hiszti! Akkor tudd meg, sosem bocsátom meg neked, hogy csak úgy szó nélkül otthagytál!

- Ez nem volt szép! – mondta megrovóan, miközben hevesen mutogatott rám.

- Senki sem mondta, hogy az lesz! – kuncogtam, majd betoltam egy fülkébe, és kíváncsian, csillogó szemekkel figyeltem, mit művel. – Gyerünk, baby, dobd le a textilt! – visítottam csábos hangon, mire kitört belőle a nevetés.

- Ha ezt most valaki hallotta… - suttogta, majd levette a pólóját, és fel a másikat.

- Uhh… - nyögtem elhalóan, amikor alaposan szemügyrevettem. – Ez… Még a borzalmasnál is borzalmasabb! – Előkaptam a zsebemből a telefonomat, majd kiskutyaszemeket meresztgetve készítettem róla egy-két fényképet, miközben a fel-feltörő nevetésemmel küzdöttem.

- Várj! – kiáltottam fel néhány perc után, amikor már le akarta venni magáról. – Ne, még ne vedd le! Eszembe jutott valami! – kuncogtam sötéten, majd kiléptem a fülkéből, és magára hagytam. De csak egy kicsit.

- Corie! – hallottam kétségbeesett kiáltását. – Hova mész?