Barátságszilánkok - 1. fejezet

1. fejezet - Scooby Doo 

Corinne szemszöge:

- Kicsim! – kiáltotta ismételten anya a földszintről. – Le tudnál jönni egy kicsit?

- Persze! – ordítottam vissza, majd egy copfba fogtam a hajamat, levettem a kinyúlt, szürke atlétát, ami mellesleg Jayé volt. Rengeteg ruhát behúztam már tőle, és ezeket nem is szándékoztam neki visszaadni. Imádtam a kinyúlt, kifakult hatalmas méretű fiúpólókat, és általában ezeket is viseltem nagy előszeretettel. Felkaptam a fotelból az összegyűlt Red Hot pólómat, majd egy kockás rövidnadrágot is.

- Mi a baj? – kérdeztem felvont szemöldökkel, karba tett kézzel, miközben az ajtónak támaszkodtam.

- Arra gondoltam, hogy áthívhatnád Jacksont… Tudod, hogy segítsen nekünk pakolni, meg hogy ne unatkozz, amíg én főzök! – Egy újabb tepsit tett be a sütőbe, amíg a többi – ha jól számolom hat darab – az asztalon várakozott a sorára.

- Rendben, akkor áthívom. De tudhatnád, hogy nem szokásom unatkozni – vontam meg a vállamat, majd a telefonhoz sétáltam, anya pedig felnevetett.

- Á, nem hát! Kivéve akkor, ha Jack is itt van! – harsogta, majd ismét a sütik felé fordult.

Utáltam, amikor anya ezt csinálja. Minden évben eljátssza velem ugyanezt. Botrányos. Összehívja az egész családot, az összes barátomat, sőt, még a fél utcát is, mert a lányának ismét születésnapja van… És akkor? Tortát sem kértem sosem, mégis kaptam.

- Haló? – szólt bele Jay a telefonba.

- Szia, baby! - köszöntöttem tréfásan. Sosem hagytam ki az alkalmat, hogy így szólítsam.

- A vesémben éreztem, hogy te vagy az! – nevetett fel.

- Aha, jól van. Hűtsd le magad! – ugrattam továbbra is. – Anya megbízásából telefonálok. Az a helyzet, hogy epekedve várja, hogy meglátogass minket!

- Ezt vegyem akkor meghívásnak? Tudod, ahonnan én jövök, ott sokkal illedelmesebbek az emberek!

- Á, értem! – mondtam tetetett ámulattal. – Akkor most átvonszolod magadat, vagy küldjem át anyát, és szembenézel az ő haragjával?

- Rendben, azonnal indulok! Valami kell?

Gyorsan átfutottam a „Amit-le-kell-nyúlni-tőle” listámat, majd egy pillanatig elméláztam a válasz előtt.

- A sárga Scooby doos felsődet ha megtennéd, hogy magaddal hozod, akkor nagyon hálás lennék érte!

- Az a kedvencem! – nevetett fel. – Mindent megteszel érte, hogy behúzd tőlem, ugye?

- Mindent! – vágtam rá azonnal. – Siess!

Lecsaptam a telefont, majd anya felé fordultam és a feltartott hüvelykujjammal jeleztem, hogy minden a legnagyobb rendben van.

A szobámba érve összedobáltam a földön heverő melltartókat és pólókat egy kupacba, majd ledőltem az ágyamra. Nyugtáztam magamban, hogy takarítani kéne, de holnapra halasztottam ezt a programot. Úgy saccoltam, hogy körülbelül két perc, és Jay kopogtatás nélkül beront az ajtómon. Nem csoda, hogy ilyen gyorsan ideér, hiszen három házzal arrébb lakik…

- Hé! – nyitott be, kezében pedig ott virított a sárga póló.

- Hát elhoztad! – kiáltottam, majd szinte a nyakába vetettem magamat.

- Neked is szia! – nevetett fel. – Csak kölcsön adom, nem örökbe!

- Hát… - motyogott, mire összeszűkült szemekkel méregetni kezdtem.

- Mikor zavart téged, ha előtted öltöztem át? – rivalltam rá.

- Eddig még nem is zavart, de… - kezdte, de amint meglátta arckifejezésemet, kitört belőle a nevetés.

- Hisztis lotyó – vontam meg a vállamat, majd ledőltem mellé az ágyra. – Inkább mesélj valamit!

* * *

Az összes ismerősöm a nappalinkban tolongott. Akárhogy is meresztgettem a szememet, egyetlen ismeretlen arcot sem véltem felfedezni a tömegben. Anya elemében volt, trécselt a vendégekkel, sütivel kínálta őket, és egy halomba pakolta az ajándékaimat.

Az egyik nagynéném közeledett felénk hatalmas mosollyal az arcán. Közelebb húzódtam Jayhez, majd megszorítottam a kezét, mire kuncogni kezdett.

- Corinne! – üdvözölt. – Olyan régen nem láttalak! Minden rendben? Boldog szülinapot! Mikor akarsz meglátogatni minket? Már úgy hiányzol a gyerekeknek is! – mondta és mondta, megállás nélkül. Néhány perc után anya mentett meg minket, kedvesen mosolyogva hívta arrébb Susie-t.

- Lépjünk le – suttogtam neki, amelyeket vágyakozó pillantásaim kísértek.

- Oké! – vágta rá hatalmas mosollyal az arcán, majd megfogta a kezemet, és a hátsó ajtó felé kezdett húzni.

Jay szemszöge:

Amint becsuktam magunk mögött az ajtót, a benti zajok egy csapásra elnémultak. Megfordultam, és Corie arcát látva diadalmasan kihúztam magam.

- Megint én vagyok a hős megmentő. – Tartottam pacsira a kezem, mire ő belecsapott.

- Igen Superman, de azért ne szállj el magadtól – nevetett.

- Én? Úgy ismersz? – méltatlankodtam, de nem jött be, Corie vigyora erősebb volt. – Jó, igaz.

Mindig ezt csinálta, egyszerűen olyan dolgokat hozott ki belőlem, amit senki más. Nem tudtam, és nem is akartam neki hazudni soha, mert Corie a legjobb barátom. Kiskorunkban szinte minden délután itt játszottunk náluk a kertben. Ész nélkül rohangásztunk, és kiáltoztunk, de volt hogy csak ültünk a faházban, és beszélgettünk.

- Gyere, most egy nyugis emberre van szükségem, aki nem kerget az őrületbe. – Indult el a kert végében magasodó tölgy felé.

- Rendben – engedelmeskedtem.

- Úgy imádom, hogy mindig szót fogadsz. – Huppant le a fa alá, és mosolyogva rántott maga mellé.

- Szülinapod van, még szép, hogy megcsinálom, amit kérsz.

- Nemcsak most, baby. Mindig mindent megteszel nekem – bólogatott.

- Nem lehet neked nemet mondani, kis makacs hercegnőm. – Figyeltem, vártam a hatást, mert hercegnőre mindig ugrik. És nem is kellett sok idő mire eljutott az agyáig:

- A mid? – Pattant fel, de én gyorsabb voltam, és már másztam is fel a létrán a faházba. – Jackson Rathbone, nem képzeled, hogy utánad megyek! Szépen lejössz, és elviseled a büntetésed – fenyegetőzött.

- Épp kérdezni akartam, hogy nem-e jövünk fel, szóval eszem ágában sincs lemenni. – Integettem.

Vártam pár percet, tudtam, hogy most azon kattog, mit csináljon. De néha én is rá tudom venni dolgokra, ezért nem telt bele sok időbe, és már hallottam, hogy mászik felfelé.

- Most örülsz? – morgott.

- Természetesen – mondtam idétlen vigyorral a képemen.

- És most miért jöttünk fel? Igaz, itt is megverhetlek.

- Jaj, ugyan már. Gyere, ülj le, és beszéljük ki a nagynénédet. – Ütöttem egyet a deszkára.

- Jay, most inkább ne beszéljünk róluk – sóhajtotta.

- Miért? Mi a baj? – kérdeztem, és meg sem próbáltam elrejteni az aggodalmam.

- Csak… nem tudom. Nem kértem, hogy megint idecsődüljön a fél világ. Persze értékelem, meg minden, jól esik. De tudod szeretném már egyszer úgy ünnepelni a születésnapomat, hogy csak azokkal vagyok, akik tényleg fontosak az életemben, és sok minden kapcsolódik hozzájuk. Most őszintén, Kyle bácsi, aki a kisboltot vezeti, mennyire tekinthető elengedhetetlen személynek az életemből? Párszor köszöntem neki, amikor anyu elküldött bevásárolni – magyarázott.

Ritkán látom ilyennek Corie-t. Most sem tudtam pontosan meghatározni, egy szóval behatárolni, hogy mi bántja. Csak annyit tehettem, hogy a bal kezemmel magamhoz húztam, és átöleltem. Nem ellenkezett, nekem sosem. Ha más hajtja végre ezt az előbbi mozdulatot, akkor szinte biztos, hogy elutasítja.

- De azt ugye tudod, hogy a sok ember között megtalálod azokat is, akik aktívan részei az életednek? – nyugtattam. – A szüleidet, a közelebbi rokonokat…

- Téged – vágott a szavamba.

Nem tudtam erre mit mondani, csak mosolyogtam. Szerencsésnek mondhatom magam, amiért így viselkedik velem. A legtöbb emberrel nem ilyen, hanem kemény, és óvatos. Viszont nekem egy egész más oldalát mutatja, amit csak keveseknek. És örülök, hogy ebbe a társaságba tartozok.

- Vissza kéne már menni. Anyukád mérges lesz, és szerintem rajtam csattan az ostor, amit el is viselnék, de ilyenkor még durvább a szokottnál – jelentettem ki.

- Hm, igazad van, de azt ugye tudod, hogy semmi kedvem sincs visszamenni, és hogy a hercegnőért később megkapod a magadét? – boxolt bele a vállamba.

- Persze, tudom – nevettem.

Ezzel lemásztunk, persze most is én értem le előbb, mert imádta, ha az utolsó pár fokon már nem kell lépkednie, és rám ugorhat. Aztán mindketten elindultunk a hátsó ajtó irányába, és visszalopództunk az embertömegbe.