Barátságszilánkok - 2. fejezet

2. fejezet – Táncolj még!

Jay szemszöge:

Az ajtó ismét becsukódott mögöttünk, és mintha csak két univerzum között ingáztunk volna. Kint csend, béke, minden, ami a nyugalmat képviseli. Idebent pedig zaj, nyüzsgés, kapkodás. Ahogy Corie arcára néztem, láttam, hogy ez neki is feltűnt. Bátorítólag rámosolyogtam, mire sóhajtott egyet, aztán megiramodott vissza, hogy szétcincálják a vendégek.

- Hát ti hol voltatok? – jött a kérdés Rebecától, Corie anyjától.

- Hát mi csak… - kezdte volna Corinne, de közbeszóltam.

- Elraboltam, és kimentünk egy kicsit levegőzni.

Mindketten rám néztek, és egyik oldalról bosszús pillantást kaptam, a másikról pedig egy megkönnyebbült mosolyt.

- Jack, ez merész volt, egyszer elnézem, de a mai napon hanyagold a folytatást, kérlek. – Bökött meg a mutatóujjával Rebeca.

- Rendben van. – Bólintottam.

Corie közben anyja háta mögé osont, és a válla fölött láttam, ahogy némán ajakival egy köszönömöt formáz.

* * *

Épp az egyik fotelben ücsörögtem, mikor azt figyeltem, hogy a nővéreim mit művelnek szegény Corie-val. Bírták egymást, arról szó sincs, de azért néha kiborítóak tudtak lenni, főként így együtt. Most is körbeállták, és három oldalról jött a támadás. Azt nem láttam mit kapott tőlük, de Corie legalább örült neki. A mai napon nem sokszor láttam még így mosolyogni, mint most.

- Jay, gyere, most add te oda az ajándékot – szóltak a nővéreim.

Már pattantam is fel a fotelből, ám nem vettem észre, hogy Hector – Coriék kutyája, aki mellesleg egy hatalmas németjuhász – épp akkor szaladt át előttem. Ennek az lett az eredménye, hogy megtántorodtam, elbotlottam a szőnyegben, és az asztalon landoltam, leborítva néhány poharat, és még a tortába is belefejeltem. Szörnyen kínos volt, de Corie már jött is, hogy törlessze az előbbit, és segítsen rendbe szedni engem. Bevonszolt a konyhába, és rám parancsolt, hogy törölgessen le a tortamaradványokat a képemről, amíg ő felszalad és hoz nekem egy pólót.

- Nos, Mr. Ügyetlen Rathbone, minden rendben van? – kérdezte kicsit később, amikor már újra régi fényemben tündököltem.

- Ha-ha, nagyon vicces. – Ültem fel az asztalra. – Amúgy mit kaptál a nővéreimtől?

- Hm, egy Scooby Doos felsőt, és még valamit, de az személyes – nézett rám rafinált mosollyal.

- Na, akkor az enyémet vissza is adhatod. – Csaptam össze a tenyerem.

- Még mit nem! – tiltakozott. – Azt már sikeresen elcsórtam tőled, ne hidd, hogy visszaszerezheted.

- Na szép, most vérig vagyok ám sértve. Nem elég, hogy káoszt rendezek a nappaliban, még a felsőmet sem kapom vissza.

- Jaj, ne duzzogj, baby – nevetett. – Inkább gyere, és add oda az ajándékod. Kíváncsi vagyok, hogy tőled mit kapok.

Bevonultunk a nappaliba, de mivel rendes emberekkel vagyunk körülvéve, senki nem szólt az előbbi dologért. Felkaptam az asztalról az ajándékot, és már fordultam is Corie felé, hogy odaadjam.

- Hát íme, boldog születésnapot! – Öleltem át, és nyomtam a kezébe a csomagot, izgatottan várva a reakciót.

Vadul tépte le a papírt, és kíváncsiság tükröződött a szemében. Amikor meglátta, hogy mi van benne tátott szájjal nézett rám.

- Ez csak nem? – kérdezte.

- De bizony. Még régen rajzoltam neked, de valahogy sosem adtam oda. Hát most megtaláltam, és gondoltam szép ajándék lesz.

- Be is van keretezve, Jay, köszönöm. – Ugrott a nyakamba.

Corinne szemszöge:

Csak letaglózva álltam, és bámultam a krix-kraxokat, amelyek két alakot formáltak meg. Alighanem, az Ő és én voltunk. Könnyeimen át néztem rá; az arcát, amint kedves mosolyra húzza ajkait, azokat a gyönyörű zöld szemeket, amelyek engem fürkésztek…

- Ez… - motyogtam alig érthetően. – Ez gyönyörű! – Az első könnycsepp kicsordult a szememből, majd lassan végigcsorgott az arcomon. Baby kinyújtotta a kezét, és finoman letörölte a könnyet.

- Ne sírj! – nyugtatott kedvesen. – Még örömkönnyeket sem akarok látni! De ez vagy te… Sosem fogsz változni?

- Nem is akarok! – vágtam rá gondolkodás nélkül. – Ha változnék, akkor te nem így szeretnél engem, ahogy vagyok!

- Jaj, ilyet még viccből se mondj! – rivallt rám. – Nem akarom ezt hallani… Ez itt a boldogság ideje, szóval…

- Annyira nincs kedvem visszamenni! – szakítottam félbe. – Tök jó, meg minden, de én nem ez vagyok… Vagyis, valamilyen helyzetben biztos vagyok benne, hogy baromira élvezném a bulit, de nem most…

- Hé! – nyúlt az állam alá, és felemelte a fejemet, hogy a szemébe nézhessek. – Hidd el, hogy nekem sincs kedvem hozzá, de anyukád már az előbb is finoman a tudtomra adta, hogy nem szeretné, ha eltűntetnélek innen…

- Nocsak? – vontam fel az egyik szemöldökömet. – Te már varázslónak is felcsaptál?

- Naná! – harsogta válaszul. – Jackson Rathbone, a varázslóművész! Corie! – Csapott színpadiasan a homlokára. – Te ezt nem is tudtad rólam? Mélységesen megsértesz…

Elnevettem magamat csodás alakítása láttán, majd néhány percnyi hatásszünet után ő is követte a példámat.

- Te annyira hülye vagy! – löktem oldalba. – Varázslóművész? Inkább nagy hantaművész!

- Hát… - somolygott, majd megvonta a vállát. – A kettő igen közel áll egymáshoz!

- Kicsim! – hallottam meg anyu hangját, amikor belépett a konyhába. – Már a nappaliban is hallottam, hogy milyen jól mulattok! Csak azért jöttem, hogy szóljak, a vendégeid hiányolnak, kislányom!

- Anya… - kezdtem volna egy elnyújtott magyarázkodásba, de Jay megelőzött és közbeszólt.

- Igen! – vette elő a megrovó hangját. – Rebecának igaza van! Érted jöttek el, szóval, nem is értem, hogy miért vettél rá, jöjjek be veled ide! – Anyára nézett, úgy folytatta. – Hidd el, én próbáltam neki ellenállni, de valósággal betuszkolt ide, és nem volt választásom. Én mondtam neki, hogy…

- Jack! – nevetett fel anya. – Nem kell a színjáték, ismerlek már téged is! Pont olyan van, mint a lányom, csak fiúban… Szóval, nem hiszem, hogy bármire is rá kellett volna venni téged… És most, fiatalok, azonnal indulás kifelé!

- Rendben! – vágtuk rá kórusban, majd kisasszéztunk az ajtón.

A buli most volt a tetőpontján. Nem volt egyetlen szabad percem sem, valaki mindig elkapott, hogy jókívánságokkal, sütikkel, és ajándékokkal halmozzon el. De a java csak most jött… Anya betett egy ezer éves, retrószámokkal teli CD-t a lejátszóba, és nagy erőkkel azt hangoztatta, hogy most jött el annak az ideje, hogy táncolhatnak velem.

A kezemet az arcomba temettem, és elképedten fordultam Baby felé, akinek a kezében már ott virított a fényképező, és nagy lelkesen mutatta, hogy induljak táncolni. Sőt, még a kezdőlökést is megadta, hiszen jól hátba lökött, én pedig az embertömeg közepén landoltam.

* * *

Az utolsó ember, aki odajött hozzám, hogy táncolni szeretne, az Baby volt. Hulla fáradtan tántorogtam a nappali közepén, már csak alig volt néhány vendég, a ház pedig romokban hevert. Szerencsére, anya most mellőzte a diszkóslágereket, valami lágy és lassú dallam csendült fel a lejátszóból.

- Hölgyem – hajolt meg előttem illedelmesen, majd megállt velem szembe, a kezeit óvatosan a derekamra csúsztatta, és így kezdett lassan mozogni a zenére. A fejemet a mellkasának támasztottam, és elvesztem végtelenül édes illatában. Emlékszem, hogy mindig ez nyugtatott meg, ha nagyon zaklatott voltam. Ám most nem a zaklatottság vezérelt, pusztán, hogy közel lehessek hozzá.

- Fáradt vagy – suttogta, majd elengedett, és megállított magával szemben. Erőtlenül bólintottam, ő pedig tovább folytatta. – Ez érthető. Levezényeltél egy kitűnő bulit, kedves voltál az emberekkel, táncoltál, és még engem is elviseltél! – nevetett fel halkan. Tiltakozni akartam ellene, de nem volt hozzá elég erőm. – A bulinak vége, és én azt hiszem, távozom is. Majd holnap reggel jövök takarítani, ahogyan Rebecát ismerem, már hatkor csengetni fog nálunk! Szóval, jó éjszakát, és még egyszer, boldog születésnapot! – Nyomott egy puszit a homlokomra, azzal ellépett tőlem. De én nem akartam, hogy menjen, ezért erőtlenül utána szóltam.

- Nem alszol ma itt?