Barátságszilánkok - 4. fejezet

4. fejezet – Micsoda csaj ez a srác

Jay szemszöge:

Corie csak állt, és bámult rám némán. Nem értem, hogy miért nem tudott kinyögni egy szót sem, hiszem tudta, hogy nem szeretem magam hallgatni így. Ráadásul nem emlékszem, hogy ezt én vettem volna fel, és adtam oda neki. Bármikor szívesen játszottam, ha megkért rá, de ez most kicsit meglepett, és őszintén szólva bántott, hogy én nem tudtam róla.

- Kitől kaptad? – kérdeztem, de még mindig csak tátogni tudott. Nem sűrűn lát kiborulva, ez meg is mutatkozik. – Csaknem a nővéreim másik titkos ajándéka? - Erre is csak bólogatni tudott, és látszott rajta, hogy nem ilyen reakcióra volt felkészülve tőlem.

Elsétáltam a kanapéhoz, leültem, és magamban elszámoltam lassan tízig. Azt hittem használni fog, és lenyugszom, de nem. Kellyéknek volt már pár sunyi húzásuk, de ez mindenen túltett. Szerettem őket, és ők is engem, ezért nem értem miért nem kérdeztek meg. Meggondolatlan dolog ilyet csinálni, főleg ha ez nagyon személyes teret érint. Dühös voltam, és szerintem kiült az arcomra, mit érzek.

- Jay, én… - kezdte volna, de nem vártam még mit mondd. Inkább felpattantam, és futásnak iramodtam.

A hátam mögött hangosan vágódott be az ajtó, és a kaput vadállat módjára löktem ki. Hirtelen nem is tudtam hová rohanok, csak vitt a lábam előre. A feszültség így legalább kijött, hogy szaladtam, bár nem tartott sokáig, mivel észre sem vettem, és a házunkban találtam magam. Anya meglepődve nézett rám, nem értette, miért vagyok zaklatott, miért jöttem haza, mikor csak épp hogy elmentem itthonról, és hogy miért nem szólok egy szót sem. Már nyitotta volna a száját, de megelőztem, és előle is elmenekültem. Nem akartam hallani senkit, már csak egy valaki volt, aki segíthetett rajtam…

- Anabell – suttogtam, miközben a szobámba érve az ágyra ültem, és kezembe fogtam a gitárom.

Sokáig csak néztem, hogy milyen szép. Gyakran csinálom ezt, és mindig megnyugtat, hogyha látom mennyire mázlista vagyok, hogy az én kezeim között van. Aztán a kezem magától kezdett el pengetni, és egy ismerős dalt játszani. Ez Corinne száma volt, a kedvence. Nem értettem miért erre állt be a kezem, és hogy miért pont ezt játszom, ha egyszer emiatt lettem dühös. Csak jött a dallam, betöltötte a szobám csendjét, és éreztem, hogy lassan kienged a gőz. Szöveg is volt, de valahogy beszélni képtelen lettem volna. Most csak Anabell szólhat, csak az ő hangját szeretném hallani.

Körülbelül húsz perc múlva kopogtattak az ajtón. Tudtam ki az, hiszen elég sokszor jár itt nálam, és már megszoktam a kopogását.

- Nem akarom, hogy be gyere! – kiáltottam.

Újra kopogtattak.

- Kelly, menj innen, kérlek, most hagyj egyedül.

- Öcsi, ha nem engedsz be, kénytelen leszek bemászni az ablakodon! – harsogta a nővérem. – Muszáj beszélnem veled, szóval megtennéd, hogy leteszed Anabellt, és kinyitod nekem az ajtót?

Nem volt más választásom, tudtam, hogy komolyan gondolja az ablakon bemászást, ezért kelletlenül felálltam, és ajtót nyitottam neki, de közben a gitáromról le nem vettem a kezem.

- Köszönöm Mr. Rathbone, hogy beinvitál a rezidenciájába. – Lépett beljebb.

- Tudod, hogy mérges vagyok rád, igaz? – tudakoltam a nyilvánvalót, és löktem meg a hátam mögött az ajtót, mire az halkan becsukódott.

- Igen, de hidd el öcsi, hogy eszem ágában sem volt ezt csinálni. Sosem gondoltam volna, hogy megbánt téged – magyarázkodott. – Csak ezt szeretném, hogy tudd, én nem direkt arra játszottam, hogy felhergeld magad, és szerintem jó lenne, ha nem Corie-n töltenéd ki a haragodat, szegényt nagyon megijesztetted, amikor elrohantál.

- Azért jó lett volna, ha megkérdezel

- Igen, tudom. – Hajtotta le a fejét. – Hibás vagyok, épp ezért ne Corie legyen, aki bűntudatot érez. Menj és beszélj vele. – Hatásszünet. – A kedvemért.

Egy szó nélkül otthagytam a szobámban, és indultam vissza Corinnékhoz, de a lépcső alján megálltam, mert ő már az ajtóban várt.

Corinne szemszöge:

Csak elképedve bámultam az ajtóban toporgó babyt, aki bűnbánó pillantásokat küldött felém. Bűntudatom volt, nem szerettem volna, ha miattam érzi rosszul magát, vagy miattam lesz dühös Kellyre, mikor ő csak örömet akart szerezni nekem, amit azzal a lemezzel maximálisan meg is tett. Tudták, hogy melyik az én számom, hogy melyiket szeretem a legjobban, és azt vették fel. Na, meg persze sok másikat is, de nekem az számított legjobban.

- Corie, én csak… - kezdett magyarázkodásba, én pedig kiléptem az ajtón, majd a kapun is, míg ő szorosan a nyomomban volt. – Most meg hová mész? – Állított meg, és fordított maga felé.

- El! – vágtam rá gondolkodás nélkül. Köztünk mindig az volt ilyenkor a rutin, hogy ő magyarázkodik, én pedig megsértődőm, és várom, hogy kiengeszteljen. Egyszerűen imádtam, ha a kedvemben jár, főleg olyankor, ha valamit jóvá szeretne tenni. Ez volt a mi kis játékaink egyike. – Boltba – sóhajtottam végül.

- Mi? Minek? Én meg már teljesen azt hittem, hogy előlem menekülsz el! – fújta ki az eddig bent tartott levegőt, majd a szívéhez emelte a kezét, ezzel jelezve, hogy mennyire megkönnyebbült.

- Azért, mert anya elküldött. Hidd el, nem önszántamból indultam el! – mosolyodtam el végül, amint baby arckifejezését kezdtem tanulmányozni.

- Elkísérhetlek? – kérdezte félénken. – Tudod, éppen nincsen semmi dolgom…

- Ezer szerencséd van, Jackson, hogy eljössz velem, különben kaptál volna! – fenyegettem meg játékosan, majd elindultunk a bolt felé.

Éppen fel-alá járkáltam teljesen céltalanul, és valami apróságot kerestem anyának, egy újabb dolgot a végtelenül hosszú bevásárló listából… Amikor megpillantottam egy fehér, fidres-fodros, strasszos, köves, buggyos felsőt. Csak álltam ott ledermedve, és bámultam, próbáltam kitalálni, hogy egy ruha hogyan lehet ennyire ronda. Aztán ördögi terv fogalmazódott meg bennem, amit az arcomon egyre szélesebben elterülő mosolyom jelzett.

- Baby! – kiáltottam, majd körbenéztem, és néhány perc múlva Jay tűnt fel mellettem.

- Hmm? – kérdezte felém fordulva.

- Szerinted milyen? – böktem fejemmel a „fehér csoda” felé.

- Micsoda? – kérdezett vissza hitetlenkedve. – Az? – Mutatott a ruhára. – Hát, Corie, hogy meg ne sértselek… A hányinger kerülget tőle!

- Az jó! – vágtam rá, majd odaléptem, és levettem a fogasról. – Ugyanis felpróbálod!

- Hogy mit?! – meresztgette rám a gyönyörű szemeit. – Corie, sok mindenre rátudsz venni, de erre azért nem…

- Nos, rendben van, Mr. Hiszti! Akkor tudd meg, sosem bocsátom meg neked, hogy csak úgy szó nélkül otthagytál!

- Ez nem volt szép! – mondta megrovóan, miközben hevesen mutogatott rám.

- Senki sem mondta, hogy az lesz! – kuncogtam, majd betoltam egy fülkébe, és kíváncsian, csillogó szemekkel figyeltem, mit művel. – Gyerünk, baby, dobd le a textilt! – visítottam csábos hangon, mire kitört belőle a nevetés.

- Ha ezt most valaki hallotta… - suttogta, majd levette a pólóját, és fel a másikat.

- Uhh… - nyögtem elhalóan, amikor alaposan szemügyrevettem. – Ez… Még a borzalmasnál is borzalmasabb! – Előkaptam a zsebemből a telefonomat, majd kiskutyaszemeket meresztgetve készítettem róla egy-két fényképet, miközben a fel-feltörő nevetésemmel küzdöttem.

- Várj! – kiáltottam fel néhány perc után, amikor már le akarta venni magáról. – Ne, még ne vedd le! Eszembe jutott valami! – kuncogtam sötéten, majd kiléptem a fülkéből, és magára hagytam. De csak egy kicsit.

- Corie! – hallottam kétségbeesett kiáltását. – Hova mész?

Barátságszilánkok - 3. fejezet

3. fejezet – Dream, dream, dream…

Jay szemszöge:

Corie nagyon fáradt volt, és meg kell hogy mondjam, én sem voltam nagyon energikus pillanatomban. Egészen addig, amíg fel nem vonszolt a szobájába, mert ott egyből hiperaktív lettem. Eszembe jutott mennyi időt töltöttem itt, hány éjszakát randalíroztunk át, és ez feltöltött.

- Hé, figyelj csak, mit szólnál, ha alvás helyett csinálnánk valami csíntalanságot? – kérdeztem komisz mosollyal.

- Te most tényleg még őrültködni akarsz? – Mutatott rám, miközben nagyra nyitotta a szemeit.

- Tudom, hogy fáradt vagy, de…

- És most épp ezért fogok két percen belül elaludni – vágott a szavamba.

Nagyon makacs volt, de úgy döntöttem, hogy nem adom fel. Ezért bevetettem a védtelen kiskutyanézést, mire akármennyire is próbálta visszatartani a röhögést, nem sikerült neki, aminek az lett az eredménye, hogy fetrengett az ágyon kínjában.

- Jay, ne, kérlek – nyöszörögte. – Baby, ezt még egyszer ne csináld! – Már szabályosan folytak a könnyei a röhögéstől.

- Ennyire vicces lett volna? – érdeklődtem. Nem igazán esett le, hogy valaha is így reagált volna erre a nézésre.

Erre választ persze nem kaptam, csak további hangos kurjongatást. De nem is baj, mert legalább most felráztam egy kicsit. Azt hittem, hogy felráztam…

- Baby, aludjunk jó? Már komolyan, mindjárt szétesek. – Dobta oda nekem az egyik párnát, ami a kedvencem volt. Garfield volt rajta, mindenféle pozícióban. Régen mindig azt játszottuk, hogy ki tud többet utánozni.

- Hm, pedig most úgy… - kezdtem volna, de megint közbeszólt.

- Nem vagyunk már tíz évesek te nagy mamlasz! Fekszik, alszik!

- De tudod, hogy nem bírok elaludni, ha dumálhatnékom van – erősködtem.

- Jó éjt, baby! – Azzal lekapcsolta a villanyt, és a feje búbjáig betakarózott.

Átsétáltam az ágy másik oldalára, és mivel eltökélt szándékom volt az őrületbe kergetni, ráugrottam a saját térfelemre. Ezt a műveletet egy kis zaj kísérte, és Corie is megemelkedett. Mit megemelkedett? Felrepült. Elégedett mosollyal fogadtam a bosszús morgását, és az újabb fenyegetőzést:

- Baby! Ezt már akkor sem néztem el neked, amikor a nővéreid szörnyjelmezekbe bújtak, és megkergettek az utcán!

- Corie, hat éves voltam. – Gyűrtem a párnát a fejem alá. – Jó, hogy megijedtem.

- Ja, és idemenekültél, aztán pedig egész este nyaggattál, hogy a jeti meg fog enni – ásította.

Mindjárt el fog aludni, gyorsan ki kell találnom valamit. De miért most nem jut az eszembe semmi? Gyerünk, Jay, gondolkozz!

- Hé, arra emlékszel, amikor néztük a Rémálom az Elm utcábant? Akkor valahogy úgy emlékszem, hogy te voltál, aki halálosan be volt rezelve – mondtam. Ez most meghozta a hatását. Corie sosem bírta, ha ezt felhoztam.

- Napokig nem bírtam tőle normálisan aludni, és te sem könnyítetted meg a dolgomat! – mentegetőzött.

- Hehe, volt is egy csíkos pólóm, amit előszeretettem vettem fel, ha hozzátok jöttem – folytattam.

- Fejezd be, vagy megint addig foglak ütni a párnámmal, amíg anyu le nem ráncigál rólad. – Könyökölt fel.

- Hát az is tényleg nagy szám volt! Te kis vandál, akkor tényleg azt hittem, kicsinálsz – nevettem el magam.

Nem válaszolt, inkább csak hátat fordított nekem, és próbált aludni. Ez már a végső stádium volt. Nagyon leszívhatta a buli, jobban, mint hittem. De akkor sem hagytam aludni, élveztem, hogy megint nyaggathatom, mint régen.

- Héé, Coriee… Egy-két Jay eszi a zsemlét… - dúdoltam.

-Baby! Fejezd be! – de ezt már megint viháncolva mondta.

Corie szemszöge:

- Jay! – szóltam rá most már sokkal erélyesebben. – Most vagy befogod, és akkor aludhatsz itt mellettem, vagy pedig leküldelek a nappaliba, ami szerintem továbbra is háborús övezet, és ne akard, hogy hajnali hatkor arra ébredj, amint anya kávét főz, és porszívózik!

- Jaj! – sóhajtott fel színpadiasan. – Azt egyszer elég volt átélni… Akkor is éppen ilyen eleven pillanatomban voltam, te pedig kitetted a szűrömet! – mondta megrovóan, amint felelevenítette a régi emléket.

- Baby! – nyüszítettem. – Én ehhez már fáradt vagyok! Már nem vagyok olyan hiperaktív, mint régen voltam, amikor ezt eljátszottad! Egy évvel ma is öregebb lettem, és ezt szeretném kipihenni, rendben?

- Rendben! – sóhajtotta végül. – De holnap nem menekülsz előlem! – közelebb csúszott hozzám, majd adott egy puszit a homlokomra. Pont ugyanúgy, ahogyan azt minden alkalommal, amikor itt aludt. – Jó éjt, Corie!

- Neked is, baby – suttogtam végül, majd lehunytam a szemeimet, és abban aludtam el, hogy Jay finoman a hátamat simogatja.

* * *

- Jó reggelt, nagy lányom! – rontott be anya az ajtón ezzel a mondattal, majd elhallgatott, és folytatta. – Jack, nem is tudtam, hogy itt aludtál! Mondjuk, sosem közöltétek velem! – viháncolt, majd az ablakomhoz sétált, elhúzta a függönyt, így pedig fény árasztotta el a szobát.

- Anyaaa! – sipítottam még félálomban. – Mit csinálsz? Hány óra van?

- Most múlt hét! – vágta rá azonnal. – És a nappali romokban, szóval, főzök egy kávét, és már neki is állhatunk! Ti pedig öltözzetek fel, vár a munka! – Kilépett a szobából, majd visszafordult. – Ja, és Jack! Áthívhatnád a nővéreidet, szükségem lenne a segítségükre!

- Rebeca… - motyogta Jay – tudod, hogy milyen nyűgösek ilyen korán! És én… Az az igazság, hogy nem szívesen robbantom ki őket az ágyból… - Elakadt, majd anya szúrós pillantásai után sietve hozzátette. – De a jó ügy érdekében mindent, nemde bár?

Anya mosolyogva hagyott ott minket, mi pedig az ágyon ültünk, és próbáltuk megemészteni a hallottakat.

- Nagyon korán van még! – sóhajtottam, majd visszadőltem az ágyba.

- Egyet kell értenem veled – bólogatott hevesen, majd elővette a telefonját, és néhány perc után beszélni kezdett. – Kelly! Ne vágd le a telefont, most nem szórakozom, mint régen. Riadó van, ami azt jelenti, hogy nektek azonnal ide kell jönnötök. Igen, Rebeca parancsa… Tudod, hogy milyen! Minden évben ez van! Nem, nem Kelly… Nem ússzátok meg ezt is! Helyes! Tíz percetek van! – azzal letette a telefont.

- Elég bosszúsnak tűnt – mondtam, majd kimásztam az ágyból, előszedtem magamnak egy kinyúlt pólót, meg egy rövidnadrágot, és a fürdő felé vettem az irányt.

Baby is hazament, hogy összeszedje magát, na meg persze azért is, hogy kiugrassza a nővéreit az ágyból. Miután sikerült kicsit felfrissülnöm, lementem a nappaliba, ahol hatalmas szemét- és ajándékkupac várt rám. Megpillantottam egy aranyszínű csomagolópapírba bújtatott CD-t, amit baby nővéreitől kaptam. Nagy lelkesen mesélték, hogy mi van rajta, így egyre hatalmasodó mosollyal az arcomon haladtam a hifi felé, ahová aztán be is helyeztem a lemezt.

Néhány percig csak álltam, és hallgattam a Baby-Anabelle párost; a dallam tökéletes volt.

- Hát ez meg?! – baby felháborodott hangja töltötte be a teret, amint felismerte a számára is ismerős akkordokat.

Barátságszilánkok - 2. fejezet

2. fejezet – Táncolj még!

Jay szemszöge:

Az ajtó ismét becsukódott mögöttünk, és mintha csak két univerzum között ingáztunk volna. Kint csend, béke, minden, ami a nyugalmat képviseli. Idebent pedig zaj, nyüzsgés, kapkodás. Ahogy Corie arcára néztem, láttam, hogy ez neki is feltűnt. Bátorítólag rámosolyogtam, mire sóhajtott egyet, aztán megiramodott vissza, hogy szétcincálják a vendégek.

- Hát ti hol voltatok? – jött a kérdés Rebecától, Corie anyjától.

- Hát mi csak… - kezdte volna Corinne, de közbeszóltam.

- Elraboltam, és kimentünk egy kicsit levegőzni.

Mindketten rám néztek, és egyik oldalról bosszús pillantást kaptam, a másikról pedig egy megkönnyebbült mosolyt.

- Jack, ez merész volt, egyszer elnézem, de a mai napon hanyagold a folytatást, kérlek. – Bökött meg a mutatóujjával Rebeca.

- Rendben van. – Bólintottam.

Corie közben anyja háta mögé osont, és a válla fölött láttam, ahogy némán ajakival egy köszönömöt formáz.

* * *

Épp az egyik fotelben ücsörögtem, mikor azt figyeltem, hogy a nővéreim mit művelnek szegény Corie-val. Bírták egymást, arról szó sincs, de azért néha kiborítóak tudtak lenni, főként így együtt. Most is körbeállták, és három oldalról jött a támadás. Azt nem láttam mit kapott tőlük, de Corie legalább örült neki. A mai napon nem sokszor láttam még így mosolyogni, mint most.

- Jay, gyere, most add te oda az ajándékot – szóltak a nővéreim.

Már pattantam is fel a fotelből, ám nem vettem észre, hogy Hector – Coriék kutyája, aki mellesleg egy hatalmas németjuhász – épp akkor szaladt át előttem. Ennek az lett az eredménye, hogy megtántorodtam, elbotlottam a szőnyegben, és az asztalon landoltam, leborítva néhány poharat, és még a tortába is belefejeltem. Szörnyen kínos volt, de Corie már jött is, hogy törlessze az előbbit, és segítsen rendbe szedni engem. Bevonszolt a konyhába, és rám parancsolt, hogy törölgessen le a tortamaradványokat a képemről, amíg ő felszalad és hoz nekem egy pólót.

- Nos, Mr. Ügyetlen Rathbone, minden rendben van? – kérdezte kicsit később, amikor már újra régi fényemben tündököltem.

- Ha-ha, nagyon vicces. – Ültem fel az asztalra. – Amúgy mit kaptál a nővéreimtől?

- Hm, egy Scooby Doos felsőt, és még valamit, de az személyes – nézett rám rafinált mosollyal.

- Na, akkor az enyémet vissza is adhatod. – Csaptam össze a tenyerem.

- Még mit nem! – tiltakozott. – Azt már sikeresen elcsórtam tőled, ne hidd, hogy visszaszerezheted.

- Na szép, most vérig vagyok ám sértve. Nem elég, hogy káoszt rendezek a nappaliban, még a felsőmet sem kapom vissza.

- Jaj, ne duzzogj, baby – nevetett. – Inkább gyere, és add oda az ajándékod. Kíváncsi vagyok, hogy tőled mit kapok.

Bevonultunk a nappaliba, de mivel rendes emberekkel vagyunk körülvéve, senki nem szólt az előbbi dologért. Felkaptam az asztalról az ajándékot, és már fordultam is Corie felé, hogy odaadjam.

- Hát íme, boldog születésnapot! – Öleltem át, és nyomtam a kezébe a csomagot, izgatottan várva a reakciót.

Vadul tépte le a papírt, és kíváncsiság tükröződött a szemében. Amikor meglátta, hogy mi van benne tátott szájjal nézett rám.

- Ez csak nem? – kérdezte.

- De bizony. Még régen rajzoltam neked, de valahogy sosem adtam oda. Hát most megtaláltam, és gondoltam szép ajándék lesz.

- Be is van keretezve, Jay, köszönöm. – Ugrott a nyakamba.

Corinne szemszöge:

Csak letaglózva álltam, és bámultam a krix-kraxokat, amelyek két alakot formáltak meg. Alighanem, az Ő és én voltunk. Könnyeimen át néztem rá; az arcát, amint kedves mosolyra húzza ajkait, azokat a gyönyörű zöld szemeket, amelyek engem fürkésztek…

- Ez… - motyogtam alig érthetően. – Ez gyönyörű! – Az első könnycsepp kicsordult a szememből, majd lassan végigcsorgott az arcomon. Baby kinyújtotta a kezét, és finoman letörölte a könnyet.

- Ne sírj! – nyugtatott kedvesen. – Még örömkönnyeket sem akarok látni! De ez vagy te… Sosem fogsz változni?

- Nem is akarok! – vágtam rá gondolkodás nélkül. – Ha változnék, akkor te nem így szeretnél engem, ahogy vagyok!

- Jaj, ilyet még viccből se mondj! – rivallt rám. – Nem akarom ezt hallani… Ez itt a boldogság ideje, szóval…

- Annyira nincs kedvem visszamenni! – szakítottam félbe. – Tök jó, meg minden, de én nem ez vagyok… Vagyis, valamilyen helyzetben biztos vagyok benne, hogy baromira élvezném a bulit, de nem most…

- Hé! – nyúlt az állam alá, és felemelte a fejemet, hogy a szemébe nézhessek. – Hidd el, hogy nekem sincs kedvem hozzá, de anyukád már az előbb is finoman a tudtomra adta, hogy nem szeretné, ha eltűntetnélek innen…

- Nocsak? – vontam fel az egyik szemöldökömet. – Te már varázslónak is felcsaptál?

- Naná! – harsogta válaszul. – Jackson Rathbone, a varázslóművész! Corie! – Csapott színpadiasan a homlokára. – Te ezt nem is tudtad rólam? Mélységesen megsértesz…

Elnevettem magamat csodás alakítása láttán, majd néhány percnyi hatásszünet után ő is követte a példámat.

- Te annyira hülye vagy! – löktem oldalba. – Varázslóművész? Inkább nagy hantaművész!

- Hát… - somolygott, majd megvonta a vállát. – A kettő igen közel áll egymáshoz!

- Kicsim! – hallottam meg anyu hangját, amikor belépett a konyhába. – Már a nappaliban is hallottam, hogy milyen jól mulattok! Csak azért jöttem, hogy szóljak, a vendégeid hiányolnak, kislányom!

- Anya… - kezdtem volna egy elnyújtott magyarázkodásba, de Jay megelőzött és közbeszólt.

- Igen! – vette elő a megrovó hangját. – Rebecának igaza van! Érted jöttek el, szóval, nem is értem, hogy miért vettél rá, jöjjek be veled ide! – Anyára nézett, úgy folytatta. – Hidd el, én próbáltam neki ellenállni, de valósággal betuszkolt ide, és nem volt választásom. Én mondtam neki, hogy…

- Jack! – nevetett fel anya. – Nem kell a színjáték, ismerlek már téged is! Pont olyan van, mint a lányom, csak fiúban… Szóval, nem hiszem, hogy bármire is rá kellett volna venni téged… És most, fiatalok, azonnal indulás kifelé!

- Rendben! – vágtuk rá kórusban, majd kisasszéztunk az ajtón.

A buli most volt a tetőpontján. Nem volt egyetlen szabad percem sem, valaki mindig elkapott, hogy jókívánságokkal, sütikkel, és ajándékokkal halmozzon el. De a java csak most jött… Anya betett egy ezer éves, retrószámokkal teli CD-t a lejátszóba, és nagy erőkkel azt hangoztatta, hogy most jött el annak az ideje, hogy táncolhatnak velem.

A kezemet az arcomba temettem, és elképedten fordultam Baby felé, akinek a kezében már ott virított a fényképező, és nagy lelkesen mutatta, hogy induljak táncolni. Sőt, még a kezdőlökést is megadta, hiszen jól hátba lökött, én pedig az embertömeg közepén landoltam.

* * *

Az utolsó ember, aki odajött hozzám, hogy táncolni szeretne, az Baby volt. Hulla fáradtan tántorogtam a nappali közepén, már csak alig volt néhány vendég, a ház pedig romokban hevert. Szerencsére, anya most mellőzte a diszkóslágereket, valami lágy és lassú dallam csendült fel a lejátszóból.

- Hölgyem – hajolt meg előttem illedelmesen, majd megállt velem szembe, a kezeit óvatosan a derekamra csúsztatta, és így kezdett lassan mozogni a zenére. A fejemet a mellkasának támasztottam, és elvesztem végtelenül édes illatában. Emlékszem, hogy mindig ez nyugtatott meg, ha nagyon zaklatott voltam. Ám most nem a zaklatottság vezérelt, pusztán, hogy közel lehessek hozzá.

- Fáradt vagy – suttogta, majd elengedett, és megállított magával szemben. Erőtlenül bólintottam, ő pedig tovább folytatta. – Ez érthető. Levezényeltél egy kitűnő bulit, kedves voltál az emberekkel, táncoltál, és még engem is elviseltél! – nevetett fel halkan. Tiltakozni akartam ellene, de nem volt hozzá elég erőm. – A bulinak vége, és én azt hiszem, távozom is. Majd holnap reggel jövök takarítani, ahogyan Rebecát ismerem, már hatkor csengetni fog nálunk! Szóval, jó éjszakát, és még egyszer, boldog születésnapot! – Nyomott egy puszit a homlokomra, azzal ellépett tőlem. De én nem akartam, hogy menjen, ezért erőtlenül utána szóltam.

- Nem alszol ma itt?

Barátságszilánkok - 1. fejezet

1. fejezet - Scooby Doo 

Corinne szemszöge:

- Kicsim! – kiáltotta ismételten anya a földszintről. – Le tudnál jönni egy kicsit?

- Persze! – ordítottam vissza, majd egy copfba fogtam a hajamat, levettem a kinyúlt, szürke atlétát, ami mellesleg Jayé volt. Rengeteg ruhát behúztam már tőle, és ezeket nem is szándékoztam neki visszaadni. Imádtam a kinyúlt, kifakult hatalmas méretű fiúpólókat, és általában ezeket is viseltem nagy előszeretettel. Felkaptam a fotelból az összegyűlt Red Hot pólómat, majd egy kockás rövidnadrágot is.

- Mi a baj? – kérdeztem felvont szemöldökkel, karba tett kézzel, miközben az ajtónak támaszkodtam.

- Arra gondoltam, hogy áthívhatnád Jacksont… Tudod, hogy segítsen nekünk pakolni, meg hogy ne unatkozz, amíg én főzök! – Egy újabb tepsit tett be a sütőbe, amíg a többi – ha jól számolom hat darab – az asztalon várakozott a sorára.

- Rendben, akkor áthívom. De tudhatnád, hogy nem szokásom unatkozni – vontam meg a vállamat, majd a telefonhoz sétáltam, anya pedig felnevetett.

- Á, nem hát! Kivéve akkor, ha Jack is itt van! – harsogta, majd ismét a sütik felé fordult.

Utáltam, amikor anya ezt csinálja. Minden évben eljátssza velem ugyanezt. Botrányos. Összehívja az egész családot, az összes barátomat, sőt, még a fél utcát is, mert a lányának ismét születésnapja van… És akkor? Tortát sem kértem sosem, mégis kaptam.

- Haló? – szólt bele Jay a telefonba.

- Szia, baby! - köszöntöttem tréfásan. Sosem hagytam ki az alkalmat, hogy így szólítsam.

- A vesémben éreztem, hogy te vagy az! – nevetett fel.

- Aha, jól van. Hűtsd le magad! – ugrattam továbbra is. – Anya megbízásából telefonálok. Az a helyzet, hogy epekedve várja, hogy meglátogass minket!

- Ezt vegyem akkor meghívásnak? Tudod, ahonnan én jövök, ott sokkal illedelmesebbek az emberek!

- Á, értem! – mondtam tetetett ámulattal. – Akkor most átvonszolod magadat, vagy küldjem át anyát, és szembenézel az ő haragjával?

- Rendben, azonnal indulok! Valami kell?

Gyorsan átfutottam a „Amit-le-kell-nyúlni-tőle” listámat, majd egy pillanatig elméláztam a válasz előtt.

- A sárga Scooby doos felsődet ha megtennéd, hogy magaddal hozod, akkor nagyon hálás lennék érte!

- Az a kedvencem! – nevetett fel. – Mindent megteszel érte, hogy behúzd tőlem, ugye?

- Mindent! – vágtam rá azonnal. – Siess!

Lecsaptam a telefont, majd anya felé fordultam és a feltartott hüvelykujjammal jeleztem, hogy minden a legnagyobb rendben van.

A szobámba érve összedobáltam a földön heverő melltartókat és pólókat egy kupacba, majd ledőltem az ágyamra. Nyugtáztam magamban, hogy takarítani kéne, de holnapra halasztottam ezt a programot. Úgy saccoltam, hogy körülbelül két perc, és Jay kopogtatás nélkül beront az ajtómon. Nem csoda, hogy ilyen gyorsan ideér, hiszen három házzal arrébb lakik…

- Hé! – nyitott be, kezében pedig ott virított a sárga póló.

- Hát elhoztad! – kiáltottam, majd szinte a nyakába vetettem magamat.

- Neked is szia! – nevetett fel. – Csak kölcsön adom, nem örökbe!

- Hát… - motyogott, mire összeszűkült szemekkel méregetni kezdtem.

- Mikor zavart téged, ha előtted öltöztem át? – rivalltam rá.

- Eddig még nem is zavart, de… - kezdte, de amint meglátta arckifejezésemet, kitört belőle a nevetés.

- Hisztis lotyó – vontam meg a vállamat, majd ledőltem mellé az ágyra. – Inkább mesélj valamit!

* * *

Az összes ismerősöm a nappalinkban tolongott. Akárhogy is meresztgettem a szememet, egyetlen ismeretlen arcot sem véltem felfedezni a tömegben. Anya elemében volt, trécselt a vendégekkel, sütivel kínálta őket, és egy halomba pakolta az ajándékaimat.

Az egyik nagynéném közeledett felénk hatalmas mosollyal az arcán. Közelebb húzódtam Jayhez, majd megszorítottam a kezét, mire kuncogni kezdett.

- Corinne! – üdvözölt. – Olyan régen nem láttalak! Minden rendben? Boldog szülinapot! Mikor akarsz meglátogatni minket? Már úgy hiányzol a gyerekeknek is! – mondta és mondta, megállás nélkül. Néhány perc után anya mentett meg minket, kedvesen mosolyogva hívta arrébb Susie-t.

- Lépjünk le – suttogtam neki, amelyeket vágyakozó pillantásaim kísértek.

- Oké! – vágta rá hatalmas mosollyal az arcán, majd megfogta a kezemet, és a hátsó ajtó felé kezdett húzni.

Jay szemszöge:

Amint becsuktam magunk mögött az ajtót, a benti zajok egy csapásra elnémultak. Megfordultam, és Corie arcát látva diadalmasan kihúztam magam.

- Megint én vagyok a hős megmentő. – Tartottam pacsira a kezem, mire ő belecsapott.

- Igen Superman, de azért ne szállj el magadtól – nevetett.

- Én? Úgy ismersz? – méltatlankodtam, de nem jött be, Corie vigyora erősebb volt. – Jó, igaz.

Mindig ezt csinálta, egyszerűen olyan dolgokat hozott ki belőlem, amit senki más. Nem tudtam, és nem is akartam neki hazudni soha, mert Corie a legjobb barátom. Kiskorunkban szinte minden délután itt játszottunk náluk a kertben. Ész nélkül rohangásztunk, és kiáltoztunk, de volt hogy csak ültünk a faházban, és beszélgettünk.

- Gyere, most egy nyugis emberre van szükségem, aki nem kerget az őrületbe. – Indult el a kert végében magasodó tölgy felé.

- Rendben – engedelmeskedtem.

- Úgy imádom, hogy mindig szót fogadsz. – Huppant le a fa alá, és mosolyogva rántott maga mellé.

- Szülinapod van, még szép, hogy megcsinálom, amit kérsz.

- Nemcsak most, baby. Mindig mindent megteszel nekem – bólogatott.

- Nem lehet neked nemet mondani, kis makacs hercegnőm. – Figyeltem, vártam a hatást, mert hercegnőre mindig ugrik. És nem is kellett sok idő mire eljutott az agyáig:

- A mid? – Pattant fel, de én gyorsabb voltam, és már másztam is fel a létrán a faházba. – Jackson Rathbone, nem képzeled, hogy utánad megyek! Szépen lejössz, és elviseled a büntetésed – fenyegetőzött.

- Épp kérdezni akartam, hogy nem-e jövünk fel, szóval eszem ágában sincs lemenni. – Integettem.

Vártam pár percet, tudtam, hogy most azon kattog, mit csináljon. De néha én is rá tudom venni dolgokra, ezért nem telt bele sok időbe, és már hallottam, hogy mászik felfelé.

- Most örülsz? – morgott.

- Természetesen – mondtam idétlen vigyorral a képemen.

- És most miért jöttünk fel? Igaz, itt is megverhetlek.

- Jaj, ugyan már. Gyere, ülj le, és beszéljük ki a nagynénédet. – Ütöttem egyet a deszkára.

- Jay, most inkább ne beszéljünk róluk – sóhajtotta.

- Miért? Mi a baj? – kérdeztem, és meg sem próbáltam elrejteni az aggodalmam.

- Csak… nem tudom. Nem kértem, hogy megint idecsődüljön a fél világ. Persze értékelem, meg minden, jól esik. De tudod szeretném már egyszer úgy ünnepelni a születésnapomat, hogy csak azokkal vagyok, akik tényleg fontosak az életemben, és sok minden kapcsolódik hozzájuk. Most őszintén, Kyle bácsi, aki a kisboltot vezeti, mennyire tekinthető elengedhetetlen személynek az életemből? Párszor köszöntem neki, amikor anyu elküldött bevásárolni – magyarázott.

Ritkán látom ilyennek Corie-t. Most sem tudtam pontosan meghatározni, egy szóval behatárolni, hogy mi bántja. Csak annyit tehettem, hogy a bal kezemmel magamhoz húztam, és átöleltem. Nem ellenkezett, nekem sosem. Ha más hajtja végre ezt az előbbi mozdulatot, akkor szinte biztos, hogy elutasítja.

- De azt ugye tudod, hogy a sok ember között megtalálod azokat is, akik aktívan részei az életednek? – nyugtattam. – A szüleidet, a közelebbi rokonokat…

- Téged – vágott a szavamba.

Nem tudtam erre mit mondani, csak mosolyogtam. Szerencsésnek mondhatom magam, amiért így viselkedik velem. A legtöbb emberrel nem ilyen, hanem kemény, és óvatos. Viszont nekem egy egész más oldalát mutatja, amit csak keveseknek. És örülök, hogy ebbe a társaságba tartozok.

- Vissza kéne már menni. Anyukád mérges lesz, és szerintem rajtam csattan az ostor, amit el is viselnék, de ilyenkor még durvább a szokottnál – jelentettem ki.

- Hm, igazad van, de azt ugye tudod, hogy semmi kedvem sincs visszamenni, és hogy a hercegnőért később megkapod a magadét? – boxolt bele a vállamba.

- Persze, tudom – nevettem.

Ezzel lemásztunk, persze most is én értem le előbb, mert imádta, ha az utolsó pár fokon már nem kell lépkednie, és rám ugorhat. Aztán mindketten elindultunk a hátsó ajtó irányába, és visszalopództunk az embertömegbe.

Barátságszilánkok - Egy újabb történet

Helló, Mindenki!

Ez sem lesz egy vidám sztori, pont hogy komolynak szánjuk, de reméljük elnyeri tetszéseteket. Az alapról; Egy régi barátság véget ér, majd sok idő elteltével újra feltűnik. Lehet-e ugyanolyan, mint rég, vagy már minden megváltozott?

Nos, merjük remélni, hogy ebből a történetből kiderül. Adott egy fiatal, nagyszájú, bevállalós lány – Corinne – és egy hasonló kaliberű személy, csak fiúba. Az ő történetüket hívatott ez a sztori megírni. És most itt jön a jól ismert közhely, vajon, létezik fiú és lány közti barátság? Megpróbáljuk kideríteni!

Jó szórakozást a történethez!

Üdvözlettel: Nixi és Nilla