Barátságszilánkok - 15. fejezet

15. fejezet – Rockkirály

Corinne szemszöge:

– Lépjünk le! – súgtam oda Babynek, miközben a kezét fogva húzni kezdtem magam után. Éppen Brandont bámulta, aki tőle alig két méterre állt. Feszült pillanat volt, fenyegetve éreztem magam, holott nem volt rá különösebb ok. Brandon túl sok puncsot ivott meg az este folyamán, és belém kötött. Jay meg rögvest kapott az alkalmon, hogy eltörhesse az állkapcsát. Legalábbis ezt próbáltam megakadályozni.

– Rendben, menjünk – mondta, majd átölelt, és az ajtó felé tolt. A szabadulásunk azonban egyáltalán nem volt ilyen egyszerű. A tömeg mintha csak ellenünk irányult volna, elsodortak minket egymástól, és a táncoló, hadonászó közegben már nem is láttam Babyt. Hiába kiáltottam a nevét, a harsogó zene erősebben üvöltött annál. Nagy nehezen sikerült eljutnom a pultig, és a falnak lapulva vártam, hogy Baby előkerüljön.

Veszedelmes percek következtek. Arra gondoltam, hogy Jay talán kihasználja az alkalmat, kirángatja Brandont az utcára, és péppé veri. Mertem remélni, hogy az elmém volt megint csak túl aktív, és nem ugrottak egymás torkának.

Hangosan kifújtam a levegőt, majd egyik lábamról a másikra vittem a testsúlyt. Mégis, mit kellene tennem? Nem akarok hazamenni Jay nélkül, nem lennék nyugodt, hogyha nem lenne mellettem.

Rossz érzésem támadt. Ahhoz tudnám leginkább hasonlítani, mint mikor nézünk egy bárgyú, ám annál félelmetesebb horror filmet, és látjuk, amint a főhősnő a zuhanykabinban áll és énekel, miközben a gaz gyilkos egy nagy konyhakéssel közelít felé. Halk, idegesítő, vészjósló zene csendül fel, de a bige még túlharsogja, így nem annyira irritáló, csakhogy bekúszik a tudatalattinkba, beeszi magát. Majd látjuk, hogy a muki egyre és egyre közelebb ér a csajhoz, majd jön a döbbent csend... és egyszer csak BUMM! Premier plánban látjuk, hogy a lányból minimum nyolc liter vér folyik el. Na, én most jártam az éneklős résznél.

Ekkor láttam meg Babyt, aki aggódó arccal közelített felém. Összevont szemöldökkel nézett rám, valami rosszat sejtettem.

– Hova tűntél? – kérdezte.

– Te hova tűntél! Egyik pillanatban itt voltál, másikban ott...

Nem válaszolt semmit, csak egy féloldalas mosollyal tolni kezdett az ajtó felé. Szorosan állt mögöttem, átkarolta a derekamat, szorosan tartott. Éreztem, hogy most már nem fogok elveszni. Már az ajtóban jártunk, amikor az igazgatónő elkapta a mikrofont, és monoton hangon beszélni kezdett. Egy pillanatra dermedtünk csak le, de ez épp elég volt, hogy megtörténjen a baj.

– Az idei bálkirály és bálkirálynő pedig nem más, mint...

Jay szemszöge:

– …Jackson Rathbone és Alicia Figg. Kérem őket, fáradjanak fel ide és mondjanak pár szót!

Amit az elmúlt néhány másodpercben hallottam, annyira durván visszhangzott a fülemben, hogy már fájt. Sosem gondoltam volna, hogy megtörténhet velem ez. Mégis így lett. Dermedten fordultam meg, nem tudtam beletörődni abba, hogy egy ilyen dolog akadályozta meg a távozásunkat. Persze Alicia, aki valami zöld és barna hacukában vigyorogva jött felém, hogy elráncigáljon magával, egész másképp fogta fel az eseményeket.

– Gyerünk, Cobain, megnyerted – kiabálta a fülembe Corie. – Nincs ám ingyen, kápráztasd el őket a beszélőkéddel. – Lökött egy kicsit előre.

Nem, nem akartam. Eszem ágában sem volt dumálni ehhez a társasághoz. Már beleéltem magam egy kellemes kis sétába hazafelé Corie-val, de persze paff lett a terveimnek… hát csodás.

A testem ólomsúlyú, úgy érzem magam, mint egy deszka és a kezemet egy barlanglakó nő húzza előre át a tömegen. Mindig is erre vágytam, irigykedjetek, mert ritka páratlan élmény… Ma már a második nő, aki az idegeimre megy. Corie-t akarom!

Máris én következem. Olyan gyorsan elregélte ez a csaj, hogy mennyire köszön mindent, én meg azt se tudom, hogy nyissam ki a szám.

– Hát, öhm – kezdtem valami hihetetlen értelemmel. – Nagyon kössz. Ez... ez tényleg szuper. – Tessék, Rathbone, így akarsz te színész lenni. Biztos kapkodni fognak utánad, ha ilyen kreativitást produkálsz! – További jó szórakozást minden rémségnek és kevésbé rémes egyednek. – Azzal fogtam magam, és amilyen gyorsan csak tudtam, eltűntem.

Az ajtóban szerencsére megtaláltam Corie-t, pont úgy, ahogy hagytam. Épségben. Szélesen vigyorgott, de mire megkérdezhettem volna, mi olyan mókás, kislisszolt. Utána eredtem, és pár ajtón kívül settenkedőt kikerülve beértem.

– Rajtam vigyorogsz?

– Hát ki máson? – nevetett. – Te hova sorolnád magad? A rémes, vagy kevésbé rémes kategóriába?

– Nem gondoltam bele, mit mondok – mosolyodtam el én is a saját magam idiótaságán.

– Nem baj. Viszont nem kellett volna táncolnod a bálkirálynővel?

– De, csak nem a hamissal.

– Ezt hogy érted? – Úgy nézett rám, mint akinek fogalma sincs arról, mire célozgatok, pedig szerintem sejtette.

– Az igazi bálkirálynővel akarok táncolni, aki eddig hercegnő volt. – Hirtelen megálltunk, Corie pedig lassan szembefordult velem. – Szóval, szabad? – Nyújtottam felé a kezem, ő pedig elfogadta. Tompán hallottuk még a bálról kiszűrődő zenét, és táncolni kezdtünk. Teljes bizonyossággal állíthatom, hogy ennél jobban még egyik se sikerült.

Barátságszilánkok - 14. fejezet

14. fejezet – Rovarirtó 

Jay szemszöge:

Nem is olyan rossz itt, remekül elszórakoztatom magam, és ahogy látom másokat is. Kifogástalan tánctudásomat látva – nem, egy kicsit sem túlzok ám – néhányan elkapták a ritmust, és a példámat követve rázni kezdték magukat.

Kezdett beindulni az élet. A sikerélményem még az is fokozta, hogy kétlábú légy barátom faképnél lett hagyva. Szegény, úgy tudom sajnálni… Na jó, ez gonosz volt, de azért ennyi gonoszkodás jár nekem.

Corie szélesen vigyorogva lépkedett felém, már csak pár méter volt hátra, amikor hirtelen egész más kép tárult a szemem elé. Ez a kép… hát nem is tudom milyen szavakkal illessem. 

– Helló, Cobain – köszönt rám vinnyogó hanggal, majd mégjobban az arcomba mászott. Határozottan kezdtem félni. 

– Öhm, ismerlek? – Próbáltam kissé eltolni magamtól, de egész más eredménye lett a mozdulatnak. Szerencsétlen csaj abban a hitben volt, hogy szívesen táncolok vele, és karjait a nyakam köré fonta. Érzem a végem…

– Nem, de épp itt az ideje. 

– Úgy gondolod? – Őszintén szólva frankón megvoltam nélküled – tettem hozzá gondolatban. 

A jelmezéről annyit, hogy van két bazi nagy szárnya, egy miniszoknyája szakadt harisnyával, és valami förtelmes pántos felső. Álmaim nője, de tényleg… 

– Minek is öltöztél? 

– Éjszakai pillangónak – mosolygott rám. Bátor volt, én nem mertem volna így kijelenteni. 

– Aha, szóval kurvának – csúszott ki a számon. Azt hittem majd megbántom, de nem, csak nevetett rajta. Valami nem stimmelhet odabent, tuti agykárosodása van. 

Kétségbeesett pillantásokkal kerestem Corie–t. Szükségem volt egy villámgyors életmentésre, és hála az égnek, nem kellett tovább várnom. 

– Milyen szép szárnyak. – Hallatszott az ismeretlen csaj mögül egy igen gúnyos hang. – A rovarok arrébb parkolnak. 

– Tényleg? – kérdezte felháborodva pillangó kisasszony. – Ki vagy te, hogy igazgatsz? – Lépett Corie felé erősen gesztikulálva.

– Courtney Love. És most, ha megbocsájtasz, csatlakozok Kurthöz. – Azzal egy szempillantás alatt előttem termett, majd még közölt egy fontos dolgot. – Ott a sarokban egy légy már alig várja, hogy megismerjen.

Csak tátogni tudott szerencsétlen, Corie talán túl durva volt, de hálás voltam neki ettől függetlenül. Nézett minket egy darabig, majd Brandon felé fordult. Talán nagyobb szerencséje lesz. 

– Ezer hála és köszönet. 

– Semmiség, Baby. Azok ketten összeillenek – mosolygott rám Corie. – Ezért most jössz eggyel, ugye tudod? 

Hangosan felnevettem, nem is ő lenne… Imádom, de tényleg. 

Corie szemszöge: 

Azt hiszem, elhamarkodottan jelentettem ki, hogy Baby tartozik nekem eggyel. Túlságosan is elhamarkodottan... 

Ott álltam a falnak támaszkodva, tekintetemmel végigkísértem egy éjszakai pillangó támadását a szerencsétlennek nem mondható áldozata felett. Jól elszórakoztam, amint láttam, hogy Brandon kétségbeesetten próbálna menekülni, de az újdonsült ismerőse nem engedi. Hozzádörgölőzött, hozzásimult, és rázta neki az alig fedett fenekét. Ennyire még én sem voltam ribancos! 

Ekkor ért utol a végzetem. Baby éppen a mosdóba ment, de ennek már legalább öt perce. Fogalmam sincs, milyen útvesztőbe keveredhetett a klotyóig vezető úton. Mertem remélni, hogy hamarosan visszaér. 

– Helló! – szólított meg valaki. Rosszallóan fordítottam oldalra a fejemet, és megilletődve láttam, hogy az én fáraóhaverom tért vissza hozzám. 

– Már mondtam, hogy... 

– Igen–igen, van gazdád! – nevetett. – Erre valahogyan tisztán emlékszem. 

– Akkor meg mit akarsz?

– Egyszerűen bukom a szőkékre – válaszolta pimasz mosoly keretében. 

– Hát, akkor, barátom, ezt elvétetted, mert én még véletlenül sem vagyok szőke. A paróka ne zavarjon meg. 

– Helyes! Ugyanis nem bírom őket. Nincsen zavaróbb egy szőke, plasztikcicánál... 

– Nos, valójában szőke vagyok, csak kíváncsi voltam, mit mondasz... 

– Tessék? – nézett rám kikerekedett szemekkel. – Én... komolyan nem... csak... 

– Nem tök mindegy, hogy milyen színű a hajam? – Újra körbepillantottam, hol van már az a szakadt rocker? Kezdtem kényelmetlenül érezni magam. – Inkább mondd meg, mit is akarsz valójában tőlem. 

– Csak érdekelne, hogy... szóval, hogy tényleg... 

– Szőke–e a hajam? – nevettem. 

– Hogy egyedül vagy–e.

Kíváncsian néztem rá, összeszűkült szemekkel. Mit akar tőlem ez az aktív, levakarhatatlan kiscsávó? Úgy tűnik, hogy nemcsak a rovarokat vonzom? 

– Azt hiszem, mondtam már, hogy nem. Most melyik részét nem érted? 

– Én csak... – De a mondatát nem tudta befejezni, mert feltűnt a képben az én szakadt, olyannyira hiányolt rockerem. 

– Na, mi a szitu? – nézett a látogatómra. – Szeretnél valamit? 

Majd Jay átkarolta a derekamat, én pedig félreérthetetlen pózban simultam a mellkasához. A srác nagyot nyelt, majd lelécelt. Baby kuncogva hajolt a fülemhez: 

– Ketten nagyon hatásos rovarirtók vagyunk! 

Barátságszilánkok - 13. fejezet

13. fejezet – Tinglitangli

Jay szemszöge:

Lassan beesteledett, mi pedig szakadtan, kócosan és elvetemülten festettünk a szerelésünkben, miközben végigmasíroztunk az utcákon a suli felé. Meg kell mondjam, eleinte nem volt valami kellemes. Kényelmetlenül éreztem magam, egyszerűen nem tudtam Cobain lenni, olyan furcsa volt. De aztán meggyőztem magam, hogy igen, én akkor is képes leszek ma a bőrébe bújni, hogy közben meg is őrzöm Rathboneságomat. Ez olyannyira jól sikerült, hogy körülbelül fél óra jelmezszokás után már Nirvana számokat dúdoltam.

– Egész belejöttél. Hasonlít. – Bökött oldalba Corie. – De azért ezer körül is felismerném, hogy ezt te énekled.

– Hát persze, mivel már vagy ezerszer meghallgattad Kelly kis ajándékát, ugye? – vigyorogtam oldalra, és már vártam a frappáns visszavágást, de nem szólt semmit. – Valld be.

– Jó, végighallgattam párszor… sokszor… – motyogta halkan.

De jólesett ezt hallani. Ha neki tetszik, az sokkal többet ér nekem, mintha egy egész koncertre való ember ujjongana.

– Tudod, néha lehetsz ám ilyen is, kimutathatod nyugodtan, nem kell mindig keménynek lenni. – Átkaroltam a vállát és magamhoz húztam. Nem tolt el magától, úgyhogy így sétáltunk tovább. – Most tényleg olyanok lehetünk, mint Courtney és Kurt – nevettem fel.

– Hát biztosan, mivel egyenesen képtelen vagy járni – mosolyodott el, majd folytatta. – Jay, visszatérve erre a keménységre…

– Nem muszáj beszélnünk róla, ha nem akarsz.

– De, szeretnék. Csak nem tudom hogy fogalmazzam meg.

– Hm. Ráérünk ám, ha majd úgy érzed könnyebben megy, csak szólj.

– Rendben.

Olyan halkan beszélt, hogy alig értettem mit mond. Tényleg más volt, nagyon más… Kitapintottam a gyengepontját, szégyellem magam.

– Baby – szólalt meg kicsit hangosabban. – Köszönöm.

– Nincs mit, Corie. Ezért vagyok. – Szorosabban öleltem egy pillanatig, majd nagyot sóhajtva vettem tudomásul, hogy megérkeztünk. – Na, és most bulizzunk.

Egyetértően bólintott, majd a bejáratnál strázsáló zombihoz mentünk. Nem ismertem fel még hangról sem, hogy ki lehet. Mit mondjak, a jelmez brutálisra sikerült… a szó legjobb értelmében.

Mikor beléptünk a tornaterembe, egyből megcsapott minket valami rettentően lagymatag hangulat. Mindenki csak ácsorgott, a zene alig szólt… pont, mint egy rossz filmben. Erre még rátett egy lapáttal, amikor kiszúrtam a falat támasztó kétlábú legyet, aki történetesen Brandon volt. Nem csíptem a srácot, sosem. És ez a jelmez is… nagyon sajátos.

– Corie, nem isz… – kezdtem, de észrevettem, hogy a levegőhöz beszélek. Hova tűnhetett? Alig van itt ember, és egy perce még itt állt mellettem. Csodás, mondhatom, a kedvem vészesen közelít a pocsék felé, hogy most még így egyedül is hagyott. Mit kezdjen magával egy unatkozó Kurt Cobain, egy  félhomályos, villogó fényekkel tarkított terem kellős közepén? Hát jó, ennél jobban nem ronthatom el a bulit, elkezdek táncolni…

Corie szemszöge: 

A buli – ha lehetne ezt az összezörrenést bulinak nevezni –, borzalmas volt. A piros és zöld fények felváltva égették ki a retinámat, miközben nyálasabbnál nyálasabb számok kerültek a keverőpultban lejátszásra. Néha komolyan megfordult a fejemben, hogy odaállok a DJ mellé, és egy laza mozdulattal belököm a virágok közé... Kinek hiányozna egy Némónak öltözött lemezlovas, aki minősíthetetlen zenét játszik? Na, ugye, hogy senkinek. 

A pult felé mentem, hogy beszerezzek magamnak egy pohár narancslevet, hiszen ezt a borzadájt nem lehet elviselni nélküle. Imádtam a narancslevet, bármikor képes lettem volna belőle litereket meginni. Baby pedig utálta. Különösen akkor szerettem ezt fogyasztani, ha a közelemben volt. Élvezettel figyeltem a fintort az arcán. 

Ekkor egy hang hozzám szólt a tömegből, én pedig egy teljes fordulatot tettem a tengelyem körül. Így kerültem szembe a zombi Tutanhamonnak öltözött idegennel. Összeszűkült szemekkel néztem rá. 

– Szia, Cica! – kiáltott rám. Még ebben a hangos zenében is tökéletesen jól hallottam. Lehet, hogy a kriptahangulat megártott az öregnek, azért beszélt ilyen hangmagasságban. Úgy döntöttem, nem hagyom, hogy nyeregben érezze magát. 

– Helló! – vettem át a Courtney stílust Corie módra. – Igen, van gazdám! És bocsi, öcsi, de az élő, hús–vér emberekre bukom! 

Azzal sarkon fordultam, és otthagytam. Éreztem a pillantását a hátamban. Megrántottam a vállamat, majd töltöttem magamnak egy pohár narancslét, amibe éppen, hogy csak belekortyoltam... Hogy miért nem tudtam tovább inni? Mert megláttam Babyt a táncparkett közepén, amint elmélyülten ráz egy Michael Jackson slágerre. Elnevettem magamat. Nem is ő lenne! 

Sosem volt gond Baby ritmusérzékével. Sőt! Nagyon értett a zenéhez, és a tánchoz is. Persze, most direkt csinált magából hülyét, hogy oldja a feszültséget. Ismét csak nevettem. 

Ekkor láttam, hogy egy hatalmas, orbitális szemekkel megáldott, műanyag, felcsatolhatós szárnnyal rendelkező, kétlábú légy – igen, LÉGY – tart felém. Szerintem, még a szám is tátva maradt az elbűvölő látványtól. 

– Szia, Corie! – üdvözölt. Hangjától összerezzentem. Brandon. Naná, ki más lenne képes felvenni egy ilyen hacukát? 

– Helló. 

– Na, mizu? Hogy telik a buli? Látom, Jay már nagyon... jól érzi magát. 

– Csak próbálja oldani a hangulatot. De szerintem nagyon jól nézne ki egy túlméretezett légy is a parketten. Hidd el, mindenki megakarná mutatni, hogy utánad még neki is menne a jobbról balra lépegetés! 

– Az csak egyszer fordult elő – hárított. Maga elé emelte a kezét, ezért a hátán megrezzentek a szárnyak. Közelről inkább csápokra emlékeztettek. – Tudod, hogy nem tudok táncolni! 

– Persze, hogy tudom. Csak mindig elfelejtem. 

Elegem volt már ebből a kellemetlen zümmögésből, az én agyam nem fogta ezeket a különleges magasfrekvenciákat. Brandon kezébe nyomtam a poharamat, majd az én Kurt  Cobainem felé indultam, aki ekkor mosolygott rám észbontóan, és tárta ki a karját felém.