Barátságszilánkok - 8. fejezet

8. fejezet – Só

Jay szemszöge:

Másnap két kipihent – bár kissé álmos tekintetű – alak botorkált le a lépcsőn, azzal a céllal, hogy reggeliznek valamit… Ezek voltunk mi; Corie, és én. Mind a ketten nagyot nyújtóztunk, mikor végül leértünk. Elég mókásan néztünk ki a kócos hajunkkal, és az itt-ott félrecsúszott, felgyűrődött pizsamánkkal.

- Jó reggelt! – hallottam anyut a konyhából. – Ó, hoppá! – és megint, miután leesett egy lábas az asztalról, amit nagy csörömpölés kísért. Az a kis ébresztés, ami kellett még, már meg is van.

- Szia, anyu! – köszöntem, és leültem a konyhaasztalhoz. Corie is lehuppant mellém a másik székre, és fejét megtámasztva két ásítás között megpróbálta kipréselni magából, hogy jó reggelt.

- Mi jót csinálsz? – kérdeztem, mert tevékenykedéséből képtelen voltam leszűrni mire is készül.

- Süteményt fogok sütni – válaszolta – ha akartok, segíthettek – sandított először rám, majd Corie-ra, és a végén még megspékelte a műveletet egy kacsintással.

A két kiszemelt, vagyis mi, egymásra néztünk, és kis gondolkozás után beegyeztünk, hogy felajánljuk elengedhetetlen szakértelmünket.

Reggeliztünk pár szendvicset, aztán megkaptuk a kötényeinket, és kezdetét vehette a munka. Megjegyzem… Corie kék alapú, hatalmas napocskák, és holdak, meg egyéb égitestekkel tarkított köténye messze nem volt olyan megalázó, mint az enyém. Ugyanis nekem rózsaszín volt, és ha ez még nem lenne elég, kis rózsaszín szívecskék meg sütemények kergették rajta egymást... Hát, mit ne mondjak, semmilyen eszközzel nem voltam képes megszerezni a másikat.

Minden ki volt készítve az asztalra; recept, alapanyagok, eszközök. Már csak az kellett, hogy a folyamat beinduljon. Mi pedig nagy lelkesen fogtunk hozzá.

- Baby… – Vizsgálgatta Corie a receptet. – Szerintem nem sót kéne szórni azok közé a tálba, hanem cukrot, de te tudod...

- Hogy? – Néztem elkerekedett szemekkel a kezemben levő kis üveget, amire az volt ráírva, hogy: SÓ.

Néhány értetlen pislogás után csak nevetni tudtam a dolgon, de úgy, mint aki megbolondult. Anyu, és Corie döbbenten néztek rám, de ők sem bírták sokáig, és velem együtt kacagtak. Jól indult ez a sütögetés, az első fél órában már plusz melót csináltam.

Később aztán semmi fennakadás nem volt, és az első lekváros sütiket szélesen vigyorogva szedtem ki a sütőből. Na de most… megtörtént a baj. Akkora izgatottsággal ugrottam egyből, hogy majd én kiszedem, hogy kesztyűt elfelejtettem húzni, és a tepsi megégette a kezem. Az üvöltésem már majdhogynem ablakot törő volt. Corie gyorsan hozott jeget, és leültetett az asztalhoz, hogy gyógyítgassuk a mancsaimat.

- Ma nagyon kelekótya vagy, Rathbone – mosolygott, és lassan megcsóválta a fejét.

- Én inkább túlbuzgót mondanék – néztem nagy komolyan magam elé. – De, ha jobban belegondolok, igazad van.

- Megszokhattad volna, Baby! – Nyomott egy puszit a homlokomra, majd hátat fordított, és folytatta a sütést.

Ahogy néztem őket, elgondolkoztam, hogy milyen nagy összhangban képesek dolgozni. Hihetetlennek tűnt, ahogy szinte megbeszélés nélkül folytatták egymás tevékenységét. Corie nem először munkálkodott a konyhában anyuval, de állandóan meglep ez a dolog.

Lepillantottam a kezemre, ami full vörös volt. A jég pedig már kezdett elfogyni, szóval a hűtőhöz sétáltam, hogy a fagyasztóból kivegyek egy újabb adagot. Ekkor viszont egy újabb balszerencsés eset történt... A hűtő méretei miatt az egész ajtó eltakarta szerény személyemet, és az épp befutó Kelly pedig nem tudta, hogy ott állok, és meg lendülettel csapta rám az ajtót. Ennek a következménye az lett, hogy a fejem egyenesen a fagyasztóba került, és beszorult oda. Kétségbeesettem próbáltam kihúzni onnan, de ez korántsem volt ez egyszerű művelet. Amikor pedig sikerült, a konyha közepén landoltam, és elgondolkoztam azon, hogy mi jöhet még?

Corinne szemszöge:

Sajnáltam már Jayt. Komolyan mondom. Szerencsétlen annyira igyekezett egész nap, de mindig csak valami szerencsétlenség sült ki belőle. Akárhányszor rápillantottam – tudom, hogy ez végtelenül csúnya dolog –, de nevetni támadt kedvem. Ahogyan fájlalja a kezét, a fejét, sóhajtozik, és az élet nagy problémáival foglalkozik... Nagyon mókás volt.

A kanapén ültünk, és tévéztünk. Szerencsére, nem kellett kidobni az egész ebédünknek tervezett valamit, mert Randee segített végül egy rendes, ehető kaját összehozni. Még szerencse...

Kelly huppant le mellénk, és kérdő tekintettel bámult minket.

- Veletek meg mi van? Nem szoktatok ennyire punnyadtak lenni – mondta nagyokat sóhajtozva. Érdekes, hogy még ő is elsőre átlátja a helyzetet.

- Tudod, az öcsédnek éppen... – kezdtem volna, de Jay közbeszólt.

- Jaj, mintha nem látnád! – morogta. – Minden bajom van; fáj a kezem, és rám csaptad a hűtőt!

- Jaj, öcsi! – kuncogott Kelly. – Igazán sajnálom. De szerintem már túléltél nagyobb csapásokat is, nemde? Nem fog megártani ez az okos buksidnak!

Kelly mézes-mázos szavait hallva már én sem bírtam tovább megjátszani azt, mintha nem lenne komikus szegény Baby helyzete. Hangosan nevetni kezdtem, ami persze őt nagyon rosszul érintette.

- Ó, hát én ezt tényleg nem hiszem el! – pattant fel Baby mellőlünk. – Mikor minden összeesküdött ellenem, akkor még ti ketten is szórakoztok a helyzetemmel! Ez egyáltalán nem vicces, jó?

- De – kezdtem kacagva – ez nagyon is vicces! Valld be, Baby, hogy így van. Ha nem veled történt volna meg, te is jókat derülnél rajta, kár tagadni!

- Na jó – fújta ki a levegőt, majd visszaült mellénk. – Igen, biztosan így lenne. De jelen pillanatban ez nem tud foglalkoztatni. Túlságosan is szar nekem ahhoz, hogy arra gondoljak, mennyire jó lenne, ha mással történt volna meg.

- Na jól van, skacok – mondta Kelly, miközben felállt mellőlünk. – Azt hiszem, hogy én magatokra is hagylak titeket. Csak azért jöttem, hogy öcsit kissé szívassam a helyzetével. De már elvégeztem ezt a teendőt, szóval lelépek. Később beszélünk! – mosolygott rám, majd az emeletre indult.

- Kösz, Kelly! – kiáltott utána Jay. – Nagyon rendes lány vagy te, igazán!

- Tudom, öcsi, tudom! Ezért szeretsz! – hallottuk Kelly hangját még utoljára, majd egy hangos ajtócsapódás jelezte, hogy a beszélgetés megszakadt köztünk.

Unottan csúsztam közelebb Jayhez, és a vállára hajtottam a fejemet. Ilyen pillanatokban, amikor nem igazán tudjuk, mit is lehetne csinálni, gyakran tesszük ezt. Mármint, úgy értem, hogy ilyen unalmas pillanatokban van, amikor csak összebújunk, és úgy szemléljük a világot. Nem tudom, hogy ez mitől volt így, de szerettem a közvetlen környezetében lenni. És most nem arra gondolok, hogy jó volt megölelni őt, megfogni a kezét. Sokkal inkább azon van a hangsúly, hogy szerettem a mellkasára hajtani a fejemet, a nyakához hajolni, érezni az ismerős illatát. És ez fordítva is így volt. Többnyire ilyen dolgok miatt hitték azt az emberek, hogy mi jártunk. Pedig ez a fikció sosem súrolta a valóság legtávolabbi vonalát sem.

Barátságszilánkok - 7. fejezet

7. fejezet – Félelmetes jövő

Jay szemszöge:

A nap hátralévő részében hallgathattuk, hogy milyen nagyra nőtt gyerekek vagyunk, hogy mikor fogunk megkomolyodni, és hasonló sablonszövegek. Persze, ezt most sem szidalmazás szinten kaptuk, de azért őszintén… kinek van kedve egy kimerítő rohangászás után erre kagylózni? Hát, nekünk biztosan nem. Fáradtak voltunk, és másra sem vágytunk, minthogy ledőlhessünk és pihentessük erőtlen végtagjainkat. Volt azért egy-két durva esés, nem csodálom, hogy sántítottam egy kicsit, és Corie is elég furcsán mozgatta a jobb kezét.

Megvacsoráztunk, aztán Corie közölte, hogy nálunk szeretne aludni. Ez nem volt ritka eset, szinte minden héten van pár alkalom, amikor vagy ő alszik itt, vagy én alszok náluk. Annyira szerettem ezeket a közös estéket, nagyon jókat beszélgettünk, nevettünk régen is, és most is. Soha nem mondanék le róla, ez már az életemhez tartozik… az életünkhöz tartozik.

Lassan, csigatempóban másztunk fel a lépcsőn, hogy aztán a szobámban uralkodó kupival kelljen farkasszemet néznünk. Egymásra sandítva már tudtuk, hogy itt bizony most nem fogunk rendet rakni. Így, kerülgetve a kisebb-nagyobb akadályokat jutottunk el az ágyamig, ahol nagy lendületet véve ugrottunk fel a strapabíró berendezésre. Nem is hinné el az ember első hallásra, hogy mennyi mindent kibírt már az ágyam. Amióta az eszemet tudom megvan, és kíméletességről szó sincs, ugyanis kedvelt helyünk volt mindig a legkülönbözőbb vandál játékokhoz.

Elnyúltunk mindketten, és csak bambultuk a plafont szótlanul. Corie szuszogását hallgatva totál megnyugodtam, és nem is éreztem szükségét, hogy megszólaljak. Megtette helyettem…

- Jay – kezdte. – Mondd csak, te gondolkoztál már azon, hogy mit kezdj az életeddel?

Meglepett a kérdés, nagyon is. Mindenre számítottam csak erre nem, és hirtelen válaszolni se tudtam.

- Baby, ébren vagy? – Bökött oldalba egy kicsit.

- Igen, persze – suttogtam. – Miért kérded?

- Miért nem válaszolsz? – kötekedett. – Amúgy meg, csak érdekel.

- Hát, komolyabban még nem foglalkoztam vele, majd jön valami. De megnyugodhatsz, te leszel az első, aki megtudja, ha készülök valamire, mert kell a véleményed – mosolyogtam.

- Baby, azt el is várom, mivel én is így vagyok ezzel – vigyorgott vissza rám, majd elnyomott egy ásítást.

- Corie, ha már itt tartunk, akkor ne legyünk szörfoktatók? Mindig nagy álmom volt, hogy cápáktól hemzsegő vízben cirkáljak egy deszkán – tettem fel a kérdést komolyan, aztán hatalmas röhögésben törtem ki, és ezzel nem voltam egyedül.

- Hát, te nagyon dilinyós vagy. – Jött a cseppet sem meglepő megállapítás, amikor végre szóhoz tudott jutni a mellettem fetrengő, leginkább most egy eszelősre hasonlító lány. – Akkor miért nem leszünk már cápaidomárok? Ha már cápa… Annyira el tudom képzelni, ahogy állsz a hátán, és egy kantárt szorítva lovagolod meg, miközben integetsz a bámészkodók felé – tört rá ismét a röhögőgörcs. – Mr. Jackson Cápaidomár Rathbone.

- Persze, én is így gondoltam. És képzeld, téged ér az a megtiszteltetés, hogy Mutyu – mert ez lesz a neve – top secret dolgait intézheted. Mit szólsz? – Itt már nem bírtam, belőlem is megint nagyon kitört a nevetés.

- Az remek lesz, Jay, csak győzzük kivárni. – Törölgette a sok nevetés után könnyes szemeit. – Bár, én valami kevésbé extrém munkával szeretnék foglalkozni. Van ennél biztonságosabb javaslatod?

Corinne szemszöge:

Azt hittem, hogy megfulladok a nevetéstől, amely hullámokban tört rám Jay mondatai hallatán. Nem tetszett, hogy megint megpróbálja elviccelni a helyzetet, amikor én komoly dolgokról szeretnék vele beszélni. Hiába, Jay nem változik.

- Baby – fordultam felé már rendezett arcvonásokkal, s jóval nyugodtabb lelkiállapotban. – Komolyan kérdeztem, szeretném, ha komolyan is válaszolnál. Mi lesz veled, velünk?

- Nem tudom, Corie... – felelte halkan, már nem nevetett, minden vidámság eltűnt a hangjából. – Komolyan nem tudom...

- Figyelj – kezdtem bele, és feltámaszkodtam a könyökömre, hogy a szemibe nézhessek. Tudtam, hogy mire vágyott. Tudtam, hogy az élete volt a színjátszás. Csak azért nem jártunk egy suliba, mert én ki nem állhattam ezt a szakmát. Emiatt régen sokat veszekedtünk, de ő mindig bólogatni kezdett, ezzel jelezve, hogy felejtsük el a témát, nem ér annyit, hogy összekapjunk. De most jött el talán annak az ideje, hogy belássam, nem mehet így tovább. Miattam adta fel az álmait, ezt nem kérhetem tőle! – Tudom, hogy ez így nem jó neked...

- Te meg miről beszélsz? – tromfolt le, amikor még bele sem kezdtem a mondandómba. – Nem tudom, hogy mit akarsz ebből kihozni...

- Azt, Jay, hogy ne áltassuk magunkat tovább... Most már mindennek a félelmetes jövőről kellene szólnia... De mi ehelyett mit csinálunk? Csak szórakozunk, és nem törődünk semmivel sem...

- Corie... – hangjából könnyen le lehetett szűrni, hogy megijesztették a szavaim. – Ne mondd ezt...

- Mit, Jay? Mit ne mondjak? Te is tudod, hogy ennek egyszer véget kell vetnünk!

- Tessék? – Kissé felemelte a hangját, és hitetlenkedve nézett rám. – Corie, ezt tényleg te mondod? Eddig sosem voltál ilyen! Most miért?

- Egyszerűen csak rájöttem, hogy... Rengeteg dologról lemondtál miattam, és én ezt nem akarom. Nekem az a legfontosabb, hogy te boldog legyél... Jay, Baby, éld az álmaidat!

- Hát... te nem vagy normális, már ne is haragudj. Miért vagy annyira biztos abban, hogy én nem élem az álmaimat? Hm, miért? Azt sem értem, hogy miről kellett lemondanom miattad... Hiszen, pont te vagy az az ember az életemben, aki miatt semmiről sem kell lemondanom.

- Csak egyvalamiről... Valami olyasmiről, ami tudom, hogy nagyon sokat jelent neked... Jay, te színész akarsz lenni, és miattam nem vagy az! Tudod, milyen borzalmas érzés ezzel a tudattal élni? – Nem tudom, hogy mi ütött belém, csak ömlöttek belőlem a szavak, és szerencsétlen Jayre zúdítottam mindent.

Tényleg vannak olyan pillanatok az ember életében, amikor csak úgy elgyengül... Minden ok nélkül. Hát ez is egy ilyen volt... Semmi okom sem lett volna arra, hogy ezt mondjam neki, ám én mégis megtettem.

Önző vagyok, nagyon önző. Nem törődtem azzal, hogy megbánthatom, pusztán az volt a lényeg, hogy kiadjam magamból. Nem akartam bántani, mégis megtettem... Nem akartam!

- Corie, figyelsz rám? – kérdezte immár sokkal kedvesebben. Közelebb csusszant hozzám, majd szorosan magához ölelt. – Hm, te kis buta? Még a feltételezés is rossz, hogy ezt gondolod!

- De Jay... – hadakoztam volna, ha nem pisszeg le.

- Ne most... Pihenned kellene, nem gondolod? Szerintem a kis délutáni kergetőzésünk eléggé lefárasztott... – Hangján hallani lehetett, hogy mosolyog.

- Még mit nem! – morogtam vissza. Halványlila gőzöm nem volt arról, hogy Baby mivel érte el azt nálam, hogy ne érezzem magamat annyira rosszul, de egyben ténylegesen biztos voltam: sikerült neki. Most is.

Barátságszilánkok - 6. fejezet

Hatodik fejezet – Csupa sár

Corie szemszöge:

Alig bírtuk babyvel hazacipelni a sok súlyos szatyrot, útközben egy csomó minden ki is hullott belőle. Ilyenkor, persze, mindig nevetésben törtünk ki mind a ketten, aminek a következménye megint csak az lett, hogy néhány dolog a földre hullt. Hiába, ilyen volt a mi formánk!

- Jaj, Jay! – mondtam néhány perc után, amikor végre sikerült megszólalnom. A nevetés hullámai még mindig rám törtek, de ura voltam a helyzetnek. Azt hiszem. – Ne legyél már ennyire szerencsétlen, állandóan elejtesz valamit, ezzel pedig engem is nevetésre késztetsz!

- Tessék? – kérdezett vissza elkerekedett szemekkel. – Még hogy én ejtek el mindent? Nem is tudom, hogy ki ejtette el előbb a citromos mosogatószert... – Próbálta magát keménynek mutatni, de én átláttam az állarcán.

- Az is csak a te hibád volt! – ripakodtam rá, miközben ismét kirobbant belőlem a nevetés. – De ez nem ér, mindig ezt csinálod, és én pedig miattad nem tudok rendesen haladni! Nem igaz, milyen vagy!

- Hát, persze... – morogta tettettet komolysággal. – Mindig, mindenért én vagyok a hibás, ugye, Corinne?

- Úgy bizony! – vágtam rá gondolkodás nélkül, amire elfojtotta a mosolyát. – Ki más? Na jó... most komolyan, inkább siessünk haza, mert így tényleg egy örökkévalóságig fog tartani.

- Szerintem – kezdte elgondolkozva. – Megint el kellett volna lopnunk a bevásárlócskit. Akkor sokkal könnyebb dolgunk lett volna...

- Ó, igen, igazad van – bólogattam lelkesen. – És akkor tudtál volna tolni megint, hogy én felállok az elejére! Az akkora buli! De tudod... Már kettő van a garázsban, lehet, hogy nem lenne tanácsos még többet elkötni... – húztam el a számat.

- Ja, ja! És kettő van nálunk is! – értett velem egyet. – Akkor legközelebb majd azokat is magunkkal visszük, és jogosan mondhatjuk, hogy a miénk!

- Na, ez egy jó ötlet! Legközelebb ezt fogjuk csinálni... Ha valaki pedig kiszúrja... Futunk! – kuncogtunk ismét.

Néhány perc múlva már haza is értünk, és lepakoltuk a sok-sok cuccot, amelyek idáig a kezünkben foglaltak helyet. Kivettem a hűtőből két ásványvizet, majd az egyiket babynek dobtam, amikor megcsörrent a zsebében a telefonja.

Alig beszélt néhány másodpercig, de én könnyen megértettem, hogy valami olyasmit mondtak neki, aminek ő nem igazán örül.

- Na, mi történt? – kérdeztem elkínzott arcát látva.

- Anya volt, hogy vágjam le a füvet... – húzta el a száját. – És hogy locsoljam meg a virágait, mert hétvégén nem lesz itthon. Szuper! Csak azt nem értem, miért mindig rám bízza az ilyeneket...

- Azért, Drágám, mert tudod, hogy anyud szerint Kelly nem megbízható ezen a téren, és azért, mert hiába kapná ő ezt a feladatot, úgyis megzsarolna téged valamivel, és neked kellene megcsinálnod. Ezt anyukád nagyon jól tudja, hidd el nekem. Így legalább megspórol neked néhány percnyi felesleges idegeskedést és vitát a nővéreddel.

- Nem igaz, Corie, hogy neked mindig igazad van! De amúgy, én is pont erre gondoltam. Na jó... Akkor most elhúzok, de később még találkozunk! – búcsúzott, majd lepacsizott velem, és már kint is volt az ajtón.

Ördögi terv fogalmazódott meg bennem, miközben az emeletre sétáltam. A szekrényemhez léptem, és kivettem belőle a fürdőruhámat, majd a fürdőbe siettem, és felvettem. Felkaptam a napszemüvegemet, és egy törölközőt is kifelé jövet, majd kimentem a hátsókertbe, mégpedig azzal a céllal, hogy napozzak.

Nagyon élveztem az egész helyzetet, a lelki szemeimmel már láttam magam előtt, amint baby kiakad, amiért őt stírölöm munka közben, és a legfőbb ok, hogy én pihenek, amíg ő dolgozik.

Jay szemszöge:

Kicipeltem az udvarra a fűnyírót, ami mellesleg nem volt mai darab, sőt, ősrégi volt. Csak én tudtam vele rendesen bánni, meg apu. De amikor rájött, hogy az ő kicsi fia is ért hozzá, akkor engem ért az a megtiszteltetés, hogy foglalkozhattam a működtetésével.

Kiérve láttam, hogy Corie fürdőruhában sütteti a hasát egy törölközőn lustálkodva. Hát mit ne mondjak… kicsit bosszantott, hogy pont most itt a szemem előtt akar pihenni, amikor én a fűnyíróval hadakozom, és izzadok, mint a ló. Kissé összeszűkült szemekkel méregettem, amihez társult még egy idióta grimasz is. Egyrészt elkapott valami furcsa érzés. Nem sűrűn látom ennyire nőiesnek… úgy értem, ez a fürdőruha meg minden... Mindig elcsodálkozok, hogy mennyire természetesen szép lány. Na de most ebből elég, mert másrészt provokált a jelenléte. Előtte álltam, egyik kezem a masinára téve, a másik kezem mellettem ökölbe szorítva volt, és továbbra is grimaszoltam, ahogy bírta az arcom.

- Szevasz, baby! – köszönt, és lassan a könyökére támaszkodott. – Talán nem jó a gép?

- Hm…

- Hm? – értetlenkedett, és levette a napszemüvegét.

- Igen. Mondd csak, ezt komolyan gondoltad, hogy itt napozol, miközben én a füvet nyírom?

- Talán zavar?

- Hát kicsit bosszant, jól gondolod. – Azzal bekapcsoltam a fűnyírót, és mindkét kezemmel megragadtam. – Jó barnulást! – kiáltottam még a nagy zajban, aztán lassan odébb araszoltam.

Csak nézett utánam értetlenül, ami kissé jogos, de na! Duzzogva tologattam a gépet, ami eszméletlen lármát csapott, és egyre csak az járt a fejemben, hogy a férfi cseppet sincs jobb helyzetben, mint a nő. Most ez egy remek példa… tanúsíthatom, mint szenvedő alany.

Hihetetlen volt így melózva a hőség. Csorgott rólam a víz, és a pólóm már mindenhol rám tapadt. Levenni nem akartam, valami oknál fogva úgy gondoltam, hogy rajtam kell maradjon. Hálásan gondoltam a következő feladatomra, ami a virágok meglocsolása volt, mivel akkor kicsit lehűthetem magam. És ekkor ugrott be a nagy ötlet! Tudom, hogy fogok elégtételt venni.

Az arcomra kiült egy ravasz mosoly, és biztos voltam a tervem sikerességében. Leállítottam a fűnyírót, és nagyot sóhajtva toltam vissza a helyére. Corie előtt elhaladva úgy éreztem, mintha egy film lassított felvétele menne, amikor a hős a végső csapásra készülődik.

A kerti csaphoz sétáltam, amire már előre rá volt erősítve a slag. Megengedtem a vizet, és elkezdtem locsolni a virágágyásokat. Eleinte úgy tettem, mint aki békésen, egy szó nélkül csinálja a feladatát, de lopva Corie felé pillantgattam. Direkt azt a részt hagytam utoljára, ami a legközelebb volt hozzá, és egy hirtelen mozdulattal telibe fröcsköltem. Nagyokat kurjongatva menekültem előle, mert a nagy meglepetéstől egyből felugrott, és néhány döbbent másodperc után gyilkos tekintettel felfegyverkezve szemelt ki engem, mint levadászandó célpontot.

- Baby! – üvöltött. – Ezt most nem úszod meg szárazon, és ezt most a szó szoros értelmében, hallod!?

- Persze, hercegnőm, persze. – Ugrottam át egy vakondtúrást a kerítés mellett. – Csak tudod, már nem bírtam visszafogni magam. Annyira száraz voltál, hogy gondoltam tapasztald meg mennyire jó az, ha folyik rólad a víz.

- Nagyon vicces vagy. – Állt meg hirtelen, majd a ház felé sietett, és eltűnt az ajtó mögött.

Ennyire megsértődött, vagy csak feladta? Az nem lehet! Corie soha nem futamodott meg előlem. Elkerekedett szemmel néztem utána, és vártam mikor bukkan fel, de csak nem jött, szóval hátat fordítottam, és a csaphoz mentem, majd elzártam azt. Akkor éreztem, hogy áll mögöttem valaki… Corie. Mielőtt megfordulhattam volna, már kaptam a nyakamba egy adag hidegvizet, és utána az arcomba is. Hát megkereste a kis ravasz a régi vízipisztolyokat! Csukott szemmel tűrtem, hogy abbahagyja, aztán megtöröltem az arcomat.

- Ha harc, hát legyen harc, baby.

- Ezt vegyem kihívásnak? – vigyorogtam, mire csak idedobta nekem az én pisztolyomat, ami teli volt vízzel.

Mindketten elmosolyodtunk, és lassan elhátráltunk a másiktól, miközben tízig számoltunk. Aztán, mint az őrültek elkezdtünk rohangászni, és lövöldöztük egymást. Estünk-keltünk, már mindketten tiszta maszatok voltunk. De csak szaladgáltunk tovább... Pont, mint kiskorunkban. Nagyon jó érzés volt újra kicsit gyereknek érezni magam, és tudtam, hogy ezzel ő is így volt.

Az első tár kiürülése után, még egyszer újratöltöttük, majd mikor az is kifogyott, kimerülve huppantunk le a földre, és nevettünk, hogy már alig bírtuk szusszal. Feltápászkodva a földről, egymást támogatva léptünk be a házba, ahol régóta először ez fogadott minket:

- Ejnye gyerekek! Hát mindenetek csupa sár!