Barátságszilánkok - 12. fejezet

12. fejezet – Kurt és Courtney

Jay szemszöge:

Ó, a francba… Rathbone! Miket képzelsz te megint? Istenem, nem akarok kikészülni ettől… Néhány napja történt, de még mindig érzem milyen volt. Irdatlanul szégyellem magam, vagy mégse? Jó, tényleg megőrültem. De akkor is minden második gondolatom, hogy a karjaim közé szorítom és éhesen kapok az ajkai után. Nem kéne ilyen képzelgéseimnek lennie, egyáltalán nem egészséges, főleg most, hogy Corie rajtam matat. Öhm, vagyis… igazgatja a ruhámat, mivel jelmezbálba készülünk.

- Baby, ha nem maradsz nyugton a következő öltést kicsit mélyrehatóbban csinálom. – Bökdösött fenyegetően Corie egy hatalmas tűvel felém, ami inkább hasonlított valami karóra, mintsem egy ártalmatlan varrótűre.

- Meggyőztél. – Nyeltem egy nagyot, majd szobor-üzemmódba vágtam magam.

Tegnap az én hercegnőmnek az a fantasztikus ötlete támadt, hogy menjünk el az éves jelmezbálra. Jó, eddig is mentünk mindig, csak most végre úgy, mint résztvevők, nem mint rendezők. Szóval hipergyorsan kellett valami maskarát kreálnunk. Ötletem sincs, hogy minek készülök, eddig csak annyit tudok a jelmezemről, hogy a régi, össze-visszaszakadt farmerjeink alkotják.

- Annyit azért elárulsz, hogy miért a farzsebek vannak elől? – kíváncsiskodtam.

- Nem.

- Miért nem?

- Baby… mit mondtam az előbb? – Villantott felém egy ádáz vigyort, majd egész kicsit megbökött a tűvel, aminek eredményeképp üvöltöttem, mint a sakál. – Na?

- Miért gonoszkodsz velem? Már vagy egy órája egy helyben állok – morogtam, de ő csak elégedetten mosolygott. – Már alig várom, hogy én művészkedjek rajtad azzal a kínzószerszámmal.

Na, igen. Most egy kicsit elmehetett volna a kedvem a „megragadom és megcsókolom” elméletemtől, ha nem simogatta volna olyan kellemesen az a mosoly a lelkem. Elmondhatatlanul örültem, hogy minden rendben köztünk. Bár, szerintem bennem átlendült ez a rendben dolog a ló túloldalára. Basszus, már megint olyan érzéseim vannak, hogy… uh.

- Corie, ki kéne mennem – suttogtam.

- Tessék? – Hajolt közelebb, ismét veszélyesen tartva a tűt, bár most talán nem döfi belém, ha megismétlem, amit mondtam.

- Ki kell mennem – motyogtam már-már fájdalmasan. Annyira rám tört, nem tehetek róla… én is emberből vagyok.

- Nem értem, Jay. Beszélj értelmesen.

- Á, nem igaz! Azt mondtam, hogy KI AKAROK MENNI A WC-RE! – Magam sem értem, miért kezdtem el kiabálni. Valahogy így sikerült, túl nagy volt a nyomás… odalent.

- Ez valami színdarab lesz? – Nevetett Kelly az ajtóban. – Érdekes.

Hát persze, az én drága nővérem mindig a legjobb pillanataimban talál rám. Lassan úgy dőlt belőle a röhögés, hogy vészesen közeledett a földön fetrengéshez. Corie-ból szintén… Én pedig álltam ott, mint egy rakás szerencsétlenség, nyakig farmerban és állatira ki kellett rohannom a klotyóra.

Corie szemszöge:

Összenéztünk Kellyvel, majd pillantásunk ismét Jayre esett, aki magába roskadva, ideges pillantásokkal meredt előre. Egy régi farmernadrágjainkból összevarrt farmer volt rajta, nagy szakadásokkal tarkítva, már csak az volt hátra, hogy az utolsó szegecseket is feltegyem rá. Ugyanis én nem akartam erre a maskarabulira átlagos szerelésben menni. Kaszás, halott, szellem és vámpír mindenki lehet, de ez a szerkó csak a legelborultabbaknak jut eszébe. Azaz nekünk.

- Futás! – kiáltottam rá, mire megrezzent. – Hajrá, baby! FUSS!

Valamit halkan motyogott az orra alatt, majd szúrós pillantását az enyémbe fúrva elsietett mellettem. Roppant mód szórakoztató volt. Kellyre néztem; feltartott hüvelykujjával jelezte, hogy elnyerte a tetszését rögtönzött színjátékom.

Elővettem egy piros-fekete csíkos pulcsit a szekrényből, és kikészítettem az ágyra. A tű ott figyelt az íróasztalon, a kezemben pedig már egy körkefe várta, hogy használatba vegyem. Ördögi mosolyra húzódtak ajkaim. Jay nem tud még semmit!

Alig telt el néhány perc, Baby vissza is érkezett hozzám, majd beállt a tükör elé, oda, ahol eddig is szobrozott. Gyorsan felvarrtam a maradék szegecset, majd leültettem az ágyra. A két térde közé álltam, és összeborzoltam a haját. A kezén támaszkodott meg, és igazán furcsán nézett rám... Volt valami különleges a pillantásában. Valami olyasmi, mint egy héttel ezelőtt. Amikor megcsókolt. Az emlékektől libabőrős lettem, és beharaptam az alsó ajkamat. Oké, rossz Corie, nem gondolhatsz ilyenekre!

- Mi bajod a sérómmal? – kérdezte.

- A séróddal? Semmi – kuncogtam. – Csak egy kicsit megigazítom, hogy tökéletesen passzoljon a szerelésedhez!

Azzal összekócoltam a haját, mit sem törődve azzal, hogy közben folyamatosan felszisszent és cüccögött, mert túlságosan meghúztam a tincseit. Jót mosolyogtam rajta.

Néhány perc múlva, amikor már ráadtam a pulcsit is, megengedtem neki, hogy a tükörbe nézzen. Leesett állal figyelte az átváltozást. Így lett cuki cserkészfiúból szakadt rocker. Imádtam!

- Ez meg... ? Mondd azt, kérlek, hogy nem...

- Ne, ne, ne, ne! – csitítottam, miközben az ajka elé emeltem a mutatóujjamat. – Ne lődd le a poént! Majd ha teljes lesz, rendben?

Jay azonban nem úgy reagált erre a mozdulatsorra, ahogyan kellett volna neki. Megharapta az ujjamat. Nem fájt, sőt... Sokkal inkább beindította a fantáziám rosszabbik felét.

- Ez nem szép tőled, hallod? – ripakodtam rá tetetett komolysággal, miközben egyre hátrébb araszoltam tőle. – Most pedig el ne mozdulj! Tíz perc, és jövök! Addig vedd fel az egyik Converse-ed!

A fürdőbe érve bezártam magam mögött az ajtót – sosem lehet tudni. Megtámaszkodtam a mosdó felett, hideg vizet fröcsköltem az arcomra, és próbáltam összeszedni magam. Oké, ez csak egy kis buli, mi pedig még mindig a legjobb barátok vagyunk a világon. Semmi több. Ő még mindig baby.

Hát pont ez a baj...

Halkan sóhajtottam, majd levettem a farmerom, és helyette magamra ráncigáltam egy fekete necc harisnyát, és belebújtam az irdatlanul feszülő, fekete kilencvenes évekbeli bőrruciba, ami elég mélyen dekoltált volt. Bámultam magamat a tükörben. Mint egy rossz ribanc! – nevettem. – Hát, elméletileg, akit megformálok, az sem volt sokkal jobb...

Jót mosolyogva fogtam össze hajamat egy kontyba, hogy aztán a szőke paróka tökéletesen fedje az eredeti tincseimet. Oké, most már határozottan brutálisan néztem ki. Belebújtam a fekete magas sarkúmba, majd a sminkeim után nyúltam. Az ajkamat élénkvörösre festettem, és jól el is maszatoltam, hogy tökéletes legyen a „futott-ribanc” effektus.

Megigazítottam magamon az irritáló szőke hajkoronát, majd egy utolsó pillantást vetve a tükörben álldogáló önmagamra visszaindultam Jayhez.

Amint nyílt az ajtó, eltátotta a száját. Szerintem meg sem ismert... Szólni sem tudott. Talán jobb is.

- Ez... – motyogta.

- Csitt! – nevettem, majd odahajoltam hozzá, és jó nagy, cuppanós puszikat adtam a nyakára.

- Ezt meg? – kérdezte zihálva, zavartan.

- Kellenek a rúzsfoltok a nyakadra! Így leszünk eredeti ősrockerek! – Feltartottam a kezemet, ő pedig lepacsizott velem.

- Sosem gondoltam volna, hogy a suli utolsó évében a jelmezbálon Courtney Love-nak, és Kurt Cobainnak öltözünk be... De határozottan tetszik!