Barátságszilánkok - 11. fejezet

11. fejezet – Mámor

Jay szemszöge:

Elég volt egy szempillantás ahhoz, hogy végleg összetörjön bennem minden, majd – mintha mi sem történt volna – megint egy darabban legyen. Corie arcán egymást kergették a fájdalmat kifejező érzelmek. Rettenetes volt látni őt ilyen állapotban, legszívesebben mindent visszacsinálnék. De sajnos nem lehet. Megtörtént. Semmin nem tudok változtatni, ami már elmúlt, csak azzal segíthetek a dolgokon, ha másként cselekszem jókor, jó időben. És biztosan tudtam, hogy ez a legjobb alkalom.

Mozdulatlanul állt az ajtóban, és várt valamire. Meg kellett volna törnöm a csendet kettőnk között, szólnom kellett volna… de akkor eltörött volna mécses mindkettőnknél. Bár ez rajta is látszott, hogy már nem egyszer fordult elő a napokban.

Újra könnyek gyűltek a szemembe, de nem hagytam hogy lássa, nem akartam növelni azt a szomorúságot, ami így is nyomta a lelkét. A hibás egyedül én vagyok, ha mindent másképp csinálok, nem történt volna ez.

Hirtelen pattanok fel az ablakból, meglepődni sincs ideje, már a karjaimba is zárom. Olyan törékeny, eddig észre sem vettem… én bolond majdhogynem összeroppantom. Jelét viszont nem adja, hogy kárt tettem volna benne, így csak kicsit engedek a szorításon. Olyan jó, békés megint a közelemben tudni. Összerakni azt, hogy „én”, és „ő” egy olyan csodálatos dologgá, hogy „mi”. Tudom, hogy érzi; az felfoghatatlan lenne, ha nem létezne már számára. Bár lehetetlen… ha így lenne, most nem jött volna ide.

Engedek a könnyeimnek, de ezek most örömkönnyek. Felrobbannék, ha vissza kéne tartanom őket. Halkan kezdek zokogni a vállán, mikor végre viszonozza az ölelésem. Megtörtem, végem van, de ő itt van velem. Semmi bajom nem eshet. Ez mindig is így volt, és csak most fogom fel, mennyire nélkülözhetetlen az életemben.

Azon kapom magam, hogy kezdek másképp viselkedni. Nem értem hogyan, de átjár valami kellemes, ahogy megérzem Corie illatát. Körülölel, megvéd, elvarázsol. Nagyot sóhajtok, és kissé talán le is nyugszom.

Ez már nem egyszer történik velem. Kezdek félni, mi van, ha másképp nézek, gondolok rá? Pedig most határozottan így van…

Ahogy hallom halk zokogását, amit eddig elnyomott a sajátom, valami megmozdul bennem. Valami… idegen…

Nem vagyok képes uralkodni magamon, elvesztettem az irányítást, és talán rosszat cselekszem, de nem bírom megállni, hogy ne simítsam lassan arcom az övéhez. Apró mozdulat, mégis másmilyen, ez teljesen világos. Innentől csak egy lépés, hogy kezeim finoman hátán kalandozva nyugtassák, s azt suttogjam fülébe, hogy minden rendben van, sajnálom és bocsásson meg. Egy lépés… amit megteszek. Fáj a fejem, küszködök a talpon maradással, de ez könnyen megy. A világ legtermészetesebb dolgának tartom, hogy ezt teszem.

Egész kicsit eltol magától, hogy a szemembe nézhessen. Látom rajta, hogy bűntudata van, még mindig kínozza magát. Hogy hozhatnám ezt helyre? Ötletem sincs, már régóta nem gondolkozok. Mint ahogy akkor sem, mikor két kezem közé veszem arcát, és lassan felé hajolok…

Corie szemszöge:

Elmondani sem tudnám, hogy mennyire furcsán éreztem magamat a karjaiban. Egyáltalán nem rosszul, sőt... Csak most más volt. Nagyon más. Szinte éreztem a zsigereimben, hogy mindvégig erre a pillanatra vártam, hogy már égtem a vágytól, hogy minél inkább a közelében lehessek...

A hátamat simogatta, ezzel nyugtatott, miközben a könnyeink csendesen gördültek végig az arcunkon. Megható, csodálatos pillanat volt ez. Ilyenkor érzem azt, hogy néha bizony megéri néhány napig szenvedni, ha hasonló szeretetet kapsz érte, mint a mostani. Őrülten hangzik, tudom, de éreztem a felém áradó hullámokat. Kitörtek a testéből, és felém áramlottak... én pedig magamba szívtam őket, jó mélyen.

Egyszer csak óvatosan maga felé fordított, én pedig elhúzódtam tőle kissé. Meredten néztünk a másik szemébe, onnan próbáltuk meg kiolvasni a helyes választ a kérdéseinkre. Ha valamilyen irreális úton-módon nem tudnám, hogy Baby a legjobb barátom, és szinte testvéremként szeretem, akkor arra gondolnék, hogy mennyire jó lenne most a puha, hívogató, hamvas ajkait csókolni.

Corie, nem, nem, nem! Miket beszélsz te? Hogy gondolhatsz ilyet? Közvetlenebb fizikai kapcsolatba kerülni vele? Az maga lenne a... mámor... Basszus! Nem lehet, hogy ilyen szinten vágyom rá, arra, hogy tudjam milyen csókjának íze. Megőrültem volna? Hiszen, hiszen kiskorunk óta elválaszthatatlanok vagyunk, nem kéne egy ilyen bolondsággal elrontani! De, jaj, annyira vágyom rá...

Jay fejében is hasonló gondolatok pereghettek le, ezt sejtettem. Leginkább akkor vált előttem ez az idea nyilvánvalóvá, amikor arca vészesen közelíteni kezdett az enyém felé.

- Baby... – suttogtam zihálva az utolsó pillanatban. – Ezt... ne rontsuk el. Legjobb barátok vagyunk, ez fontosabb annál.

Egyik kezével végigsimított az arcomon, letörölt pár könnycseppet, és félresöpört néhány kósza tincset.

- Melyik törvény írja elő, hogy a legjobb barátoknak nem szabad néha csókolózniuk? – kérdezte teljesen átszellemülten. Halványan elmosolyodtam, hiszen tényleg igaza volt. Sehol sem szabály az, hogy akik ilyen jóban vannak, mint mi, ne csinálhatnának ilyeneket.

- Akkor... mire vársz még?

Baby arcán pajkos félmosoly suhant át, majd közelebb vont magához engem, és aprócska, finom puszit hintett az ajkaimra. Eufórikus érzés lett rajtam úrrá, amint megéreztem ajkainak selymességét.  Önző módon többet akartam, jóval többet, ezért elvakultan vontam magamhoz közelebb őt. Neki sem kellett kétszer a tudtára adni, hogy mit akarok... Ajkaink szinkronban nyíltak el, és kezdtek őrjítő, végtelen táncba a másikéval. Csókoltam, haraptam, pusziltam... Mindennél jobban vágytam azt, ami éppen zajlott kettőnk között.