Barátságszilánkok - 9. fejezet

9. fejezet – A szerep

Jay szemszöge:

Néhány napja kaptam egy hírt, amitől olyan jó kedvem lett, amilyen már rég volt. Úgy éreztem magam, mint egy izgága kiskutya, akinek minden pillanat az életéből csupa móka és kacagás. Szinte alig aludtam valamit, mégis energikusan mászkáltam mindenfelé, és pörögtem megállás nélkül. Senkinek nem árultam el, mi az a dolog, ami ilyen hatással van rám, kivéve anyut… Ő tudta meg legelőször, és eleinte csodálkozva nézett rám, de utána rettentően boldog volt. A családból mással nem akartam közölni, mert a második kiszemeltem Corie volt.

A házuk ajtaja elé érve máris kopogni kezdtem, és szinte pattogtam, úgy izgultam, hogy mit fog szólni Corie. Bár nem terveztem, hogy beavatom a részletekbe.

- Szia, Jay! - mosolygott rám.

- Gyere, szeretnék valamit mondani! – Azzal a karjánál fogva elkezdtem a szobája felé vonszolni a lépcsőn felfelé.

- Hé, Baby, tudok járni magamtól is, engedj el!

- Nem jársz elég gyorsan – jelentettem ki, mire hátra néztem, és kaptam egy gyilkos pillantást… még visszafordulva is éreztem a metsző tekintetet, ahogy a hátamba óriási mélyedéseket vág.

Corie szobájába érve kicsit megpróbáltam megnyugodni, de nem sikerült túl jól, mert továbbra is hiperaktívnak éreztem magam. A testem kész cirkusz volt, ha nem tudnám, hogy odabent biológiai dolgok vannak, azt hinném, hogy tényleg egy hatalmas sátor üzemel tele apró emberekkel, zsonglőrökkel, késdobálókkal és megannyi művésszel, akik nagy zsivajt csapnak. Egy idő után ez már nem kellemes, és kezdtem érezni a negatív mellékhatásait; fájtak a végtagjaim, szédültem és a rosszullét kerülgetett. Egyszerűen féltem attól, hogy akárcsak egy kis részét is megosszam az örömömnek, féltem a reakciótól, mivel Corie véleménye kincset érő számomra, és ha ő nem támogat, elveszek.

- Baby… mondd, jól vagy? – méregetett óvatosan, miközben felállt az ágyról, ahol addig türelmesen ült.

- Ne! – csattantam fel, és életveszélyesen hadonásztam.  – Ülj le!

Corie összevonta a szemöldökét, és értetlen arckifejezést vágva nézett rám.

- Te ülj le! Mindjárt összeesel. – Fonta össze maga előtt a karjait.

- Jó, – nyeltem egy nagyot – de akkor te is.

Bólintott, és leültünk az ágyra. Szelíd, szinte már aggódó jeleket vettem észre felém irányulva, aminek örültem. Ritkán találkozom ezekkel, de most biztos az állapotomra hivatkozva kerültek elő.

- Figyelj – kezdtem, de már bennem is rekedt a szó. Amilyen nagy hévvel indultam neki az egésznek, most annyira nem tudok mit kezdeni vele. Ez most egy nagy pillanat, hihetetlenül meghatározó lesz, amit majd válaszként fogok kapni, és félek tőle. – Gondolom észrevetted, hogy mostanában nagyon... – Mély levegőt vettem, majd folytattam. – Megkergültem.

- Már én is azon voltam, hogy megkérdezem mitől tört ki rajtad az egész évi aktivitásod – nevetett halkan.

- Szóval feltűnő volt, mi? – A fejem kezdtem vakargatni zavaromban. Ez szörnyű, úgy érzem felrobbanok… durr.

- Eléggé. A nővéred állandóan megpróbált heccelni, de még azt sem vetted észre. Csodálkoztam is, hogy talán először látom kudarcot vallani a kísérleteivel.

- Tényleg? Komolyan észre se vettem…

- Igen, na szóval, mi történt? – nézett rám várakozva, és kíváncsiság csillant a szemeiben.

Nem volt más választásom, tovább nem húzhattam. Most, vagy soha!

- Corie, én kaptam... – sóhaj –, kaptam…

- Mit kaptál? Rajzfilmfigurás alsógatyát? Lézerkardot?

- Egy… én kaptam egy…

- Nyögd már ki, Jay! – Emelte a magasba mind a két kezét.

- Kaptam egy szerepet! – kiabáltam remegő hanggal, miközben szorosan csukva tartottam a szemem.

Corie egész lénye kővé dermedt, és kezeit még mindig a magasban tartva, csodálkozástól üvöltő arcáról még valami más is sütött, talán az, hogy; „Ezt nem hiszem el…”

De csak remélni tudtam, hogy nem így van.

- Egy szerepet? – Leengedte karjait az ölébe, és nagyot sóhajtva megfeszült izmait ellazította, ami pont úgy festett, mint mikor összedől egy kártyavár. – Gratulálok – suttogta.

Corie szemszöge:

Azt hittem, hogy rosszul hallok. Először komolyan megfordult a fejemben, hogy valamit félreértettem, és nem is azt mondta, amire gondolok. De tévedtem. Azt mondta. Nagyokat pislogva bámultam rá, ő pedig kétségbeesett tekintetét az enyémbe fúrta.

- Na? – kérdezte kis idő múlva.

Nem tudtam mit felelni. Teljesen letaglózott a hír, és kicsit összetörtem tőle. Gyűlöltem az egész médiát, és rengeteg embert, aki benne forgott. Gyűlöltem, amiért megfertőzött minket, és amiért nem hagyott élni. Gyűlöltem, hogy most ő is belekerült ebbe.

- Baby... Őszinte leszek, rendben? – kérdeztem, mire ő bólintott. – Ennek nagyon nem örülök. Tudod, hogy mi erről az egészről a véleményem, nem? Hát ez most elég rendesen szíven ütött... Tudom, hogy ez neked nagyon fontos. Tisztában vagyok vele. De még a hideg is kiráz a tudattól, hogy te is egy lehetsz azok közül a csillogó vászonsztárok közül.

- Tessék? – kérdezett vissza elkerekedett szemekkel. – Ezt nem gondolhatod komolyan...

- De, Jay, nagyon is komolyan gondolom. Meg fogsz változni, és az már nem te leszel. Hanem valaki más... Nem is fogsz emlékezni a régi barátaidra, azokra az évekre, amikor nem számított más, csak ketten voltunk itt egymásnak... Mindent el fogsz felejteni, és az már nem te leszel. Átváltozol valaki mássá. Ezt pedig én nem tudom megemészteni, sajnálom.

- Corie, Hercegnőm, őrültségeket beszélsz. Sosem lennék képes elhagyni téged, és megváltozni néhány szerep kedvéért. Ráadásul, mi az, hogy elfelejtelek? Ekkora baromságot! Tudhatnád már, hogy nem lennék semmi ilyesmire képes. Amikor száz éves öregember leszek, akkor sem foglak elfelejteni. Még akkor is azok az őrültségek fognak a fejemben járni, amiket együtt tettünk. Ezek a dolgok nem véletlenül történtek meg, és én nem fogom hagyni, hogy egy szempillantás alatt romba dőljenek.

- Hah, micsoda szavak! – sóhajtottam fel. – Kár, hogy nem tudok hinni nekik... Jay, én... Nem tudom feldolgozni, hogy te ilyen legyél majd egyszer...

- Corie, ezekkel a marhaságokkal csak felhúzol! Ha tényleg ismernél, és tudnád, hogy milyen vagyok, akkor nem gondolnál rólam ilyeneket. Tisztában lennél azzal, hogy sosem változnék meg ilyen irányba.

- Téged ismerlek, de viszont tudom, hogy milyen hatással lesz majd rád, hogy ismernek, szeretnek, és...

- Ha hallanád magad kívülről, komolyan mondom, el sem hinnéd, hogy miket hordasz itt össze. Ezzel azt mondod nekem, hogy nem vagyok fontos annyira, hogy elfogadj úgy is, hogy egy olyan ember leszek, akit ismernek...

Rátapintott a lényegre. Rájött az igazságra. Hiába, Jay mindig is jó volt abban, hogy egyik pillanatról a másikra rájöjjön olyan dolgokra, amelyeket igyekszem előle eltitkolni. Éreztem, ahogyan a szemeim megtelnek könnyel, ahogyan elgyengülök... Egyetlen mondat visszhangzott a fülemben, és villódzott a lelki szemeim előtt: El fogom veszíteni a legjobb barátomat...